Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - MŰHELY - Kis Pintér Imre: „Káromlom az összes isteneket” (Szempontok Szilágyi Domokoshoz)
látni: Szilágyi csakis azért szaggatja Aranyról olyan kedvtelve a ráaggatott klasszikus, stilizált drapériákat, hogy felmutathassa mögöttük a félelmes realitásérzéket. Monográ- fiányi korrajzzal bizonyítja, hogy szó sincsen a látszatokról; Arany szemérmes gesztusai, egy-egy félig kimondott szava világokat nyit meg a hozzáértőnek, éspedig való és létező világokat. Mellé téve Petőfit: már minden fontosnak a birtokában vagyunk, amit a 19. sz. magyarságának emberi feltételeiről és lehetőségeiről tudni érdemes. Ez az értelmezés a költők zsenialitását objektív mércével hitelesítené: elmenni a valóságismeretben lehetséges legvégső határokig, de mégis innen maradni: a reálison belül, mindörökre földi fogságban. Arany művészete éppen a magát kölcsönformákba rejtő fájdalmas elfojtásoktól lesz Szilágyi számára tökéletesen autentikus és példaszerűen reális cselekvés egyszersmind — legmélyebbről nézve: maga a kor. Nyilvánvaló, hogy (bár nem éppen jogosulatlanul, de) a maga ars poeticáját vetíti rá az Arany-opuszra. Olyan poéta-magatartást, amely egyfelől életformának tudja a költészetet és amely — másrészt — objektív mivoltában is eleve értékesnek minősíti a világot: ésszerűnek a valóságot, teleolo- gikus folyamatnak a történelmet. „Az irodalom a társadalom lelkiismerete” — mondja ki Szilágyi, kategorikusságában is kétértelműen; hisz elemzéseiből kiderül: nemcsak a művészet társadalmi függését, meghatározottságát állítja, hanem sokkal többet ennél: az azonosságukat. Szilágyi számára annál nagyobb egy művész, minél teljesebben érti és képviseli azt a világot, amelyben élnie adatott. Önnön tragédiájára is ez derít fényt alighanem, hogy eme két elvéhez haláláig ragaszkodott. S hogy mennyire tettnek (és önmagával azonos tettnek) tartotta a szót; művészetének ezt a mindvégig cselekvő, közéleti jellegét ő is csak személyes életével és halálával bizonyíthatta, kényszerült bizonyítani. Minden halál glóriázza a művet, de Szilágyi Domokosnál sem csak erről van szó. Akár szeretjük a legendagyártást, akár viszoly- gunk tőle, mint Szilágyi is — tudomásul kell vennünk, hogy az ő szfvszorítóan korai és önkéntes halála immár éppúgy hozzátartozik a művéhez, ahogy Petőfiéhez Segesvár vagy József Attiláéhoz Szárszó. Szilágyi Domokos sem kerülhette el ezt a keserves hagyományt, holott csak amit Aranyból, Petőfiből (s jószerivel a magyar poézisből) megtanult; vagyis hogy nem írni, hanem élni kell a verset, — csak azt vállalta el ő is nagyon természetesen. Nem mintha az életrajz ténylegesen érv lehetne a művészet értékügyeiben, de közvetve mégiscsak utal valamire. Mondjuk: a személyiség erkölcsi finy- nyásságára vagy tehetelenségére. Ama elszántságára például, hogy művészi közléseit következetesen élettényekként szándékozik felfogni, hogy tehát eszméit nyomatékosí- tandó: hajlamos óriásokká növeszteni a szélmalmokat is, éppen mert valóságosan meg akar velük küzdeni. Szilágyi Domokos ennélfogva szintúgy civil-igazságnak is — ha tetszik: szociológiai értelemben relevánsnak — tartotta azt, amit a papírra írt. Akkor is, ha egy képzeletbeli Weöres-versre rögtönöz paródikus változatokat és akkor is, mikor vershősül önmagát választja: „bár lehet, hogy léha, talmi./Hagyj magamba be- lémhalni.” („ÚT-E AZ ÚT, MELY NINCSEN?”) A Szilágyi-költészet fő problémáját mégis inkább a költő másik poétikai meggyőződésében látom, ama törekvésében, hogy költészete ne csak valamilyen reflexió legyen korára, hanem — se több, se kevesebb — azonos legyen vele. S alighanem ebből következik az is, hogy közvéleményünk és kritikánk Szilágyi minden kirívó tehetsége ellenére máig meglehetős tanácstalanul áll műve egésze előtt. Mert lehet-e vajon megélni olyan elvont általánosságokat, mint világ, történelem, század; intim érzelmi-emberi viszonyba keveredni mintegy e fogalmak magánvaló lényegeivel. Régi avantgárd becsvágy ez, a modernségnek talán a kvintesszenciája: a világ ön kifejeződése a művészet 74
