Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - MŰHELY - Kis Pintér Imre: „Káromlom az összes isteneket” (Szempontok Szilágyi Domokoshoz)
révén, az én-központúság megszüntetése. Walt Whitmantől kezdve az izmusokig és tovább: a hangsúly a költészet mind „objektívabbá” tételére esik. A hagyományos lírai költészet ugyanis mindig kétsarkú; voltaképpen a két egyenrangú minőség, a „te meg a világ" kölcsönhatása. A költő önmaga — egy szuverenitás — létrehozására, felnövesztésére törekszik a külső környezet ellenében, s az így megszerzett távlatból néz, ítél, érez. Szilágyi Domokos azonban éppenhogy föloldani, szétaprózni akarja magát az egyetemesben, (a Kassák fejtegette) „kollektív individuummá” akarna lenni, hogy egyenlőségjelet tehessen alany és tárgy közé, hogy a mű ne egy esetleges ember konkrét, de a most élők mindegyikének potenciális élménye legyen: „nem olyan, mintha, hanem olyan, amilyen”. Ami tehát József Attila egyik lehetséges lírai végkövetkeztetése: „a világ vagyok — minden, ami volt, van ...” — Szilágyinak költői kiindulópont. Érthető hát, ha megőrizve is megszünteti szinte a teljes magyar költői hagyományt. Élményben és kifejezésben egyaránt teljességet és tárgyilagosságot akar, ennek az intellektuális eltökéltségnek mély megszenvedése tördelteti szét vele a verset, táplálja legkülönbözőbb formakísérleteit. A sztereotip lírai formák nevetségessé tételét az improvizációs élőbeszéddel (Garabonciás) csakúgy mint szerepjátékait (A láz enciklopédiája), vagy azt a sajátos költői montázst — az egymást feszítő nyelvi rétegek, idézetek, vizuális hatásokkal is operáló „intarziás” egymás mellé szerkesztését —, melyet a programos című Búcsú a trópusoktól és a következő Fagyöngy óriásverseiben tökéletesít. Mindőjükben közös a sokszólamú megközelítés, az egész szokványos lírai retorika és kelléktár részleges visszavonása és újrateremtése. Nagy és érvényes művész-példa segíti: Bartóké. Mint ahogy legfontosabb gondolatai, tájékozódásának lehetséges irányai csírájukban, vagy éppenséggel oktatóan tisztán már jelen vannak ebben az első „polifon” versében. A Bartók Amerikában is — voltaképpen — olyan életmű-értelmezés, mint az Arany-tanulmány, csakhogy ez vers és Szilágyi most Bartók gondjaiban a maga legsúlyosabb 20. századi problémáit tárja föl: „kimondani az óriás keserűséget úgy, / hogy a legtörpébb is értse”. Ez a fájdalom és kín — a jelen ténye. Szilágyi nem ellenében írja a verset, hanem fölismerése fölmutatásáért. Végülis: „van-e jogod elítélni / — hisz benne s belőle is élsz — /a jelent,...” A művészet „tudatos, ésszerű varázsával” újrateremtett fájdalom azonban már emberarcú. Ezért lehet a formátlan valóság ellenpontja, úgy hogy magát nem áltatva képes a meghódított valóságot befolyásolni is: „szereti a világ, ha újraköltik:/hisz objektív valósággá válik az/ újraköltés is —: / így lesz a világ halhatatlan.” („MEGHALÁS ELŐTT ÉLNI SZOKÁS”) A Bartók Amerikában tehát derűlátó vers, Szilágyit benne még a művészet minden rosszat emberiesítő, csodás hatalma bűvöli el. Ám bármi szépen és hibátlanul gondolta volt el, a külvilág mégsem igazolja vissza Szilágyi Domokos reményeit. Sokasodnak a tapasztalatai, hogy a világ nem kíváncsi az igazságra, és sohase is fog fölzárkózni a „végtelen partján” borzongó nagy művészek mögé, így hát hasznossága tudata, a nyugalom mint a „nyugtalanságok egyensúlya”, az az állapot „ahol/az anyag létformája a mosoly” sem adatik meg a költőnek. A tartalmi fordulatot A láz enciklopédiája hozza Szilágyi pályáján — ebben a könyvében komorodik el hangja visszafordíthatatlanul, s mert véglegesen elveszíti hitét a művészet emberformáló társadalmi erejében: kérdésessé válik önnön egzisztenciája is: „Itt nem a végtelen, hanem a/véges az, mi föl nem fog-/ ható” — írja le keserűen. Ne essék félreértés: sem költői kérdésfelvetése, sem poézisének karaktere nem változik. Szilágyi kezdettől végig a társadalmi bezártság és sarokbaszorítottság, az élet 75
