Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 1. szám - MŰHELY - Tornai József: A modernség gyökerei

noky, Csoóri Sándor, Lászlóffy Aladár vagy Brasnyó István. De Dsida Jenő idő-látomása talán a leginkább kényszerített az idő világlírai összegezésére, olyan régen ragyog havasan a szemembe:

Éjszaka meglátogat egy fényes, szárnyas ifjú.

Mosolyogva viszi előre fehér ujjával az óra mutatóját.

Mintha csak árnyéka volna ennek a fényes időnek Trakl ugyancsak éjszakai idő-borzongása és tragikuma:

Mindig zúgnak a város fehér falai.

Tüskével kivert íven

mászunk, ó testvérem, vak mutatók, az éjfél felé.

Egy idő-fogalmat még nem említettem: a jövőt. Hány költő gyötrődik azon, jó-e, rossz-e ismerni holnapunkat? Horatius visszaretten tőle:

Kedves, csak ne kutasd, tudni tilos, hogy nekem és neked mit szántak, mi jövőt isteneink, kár Babylon sötét számításait is kérdeni. Jobb tűrni, akármi lesz.

Szabó Lőrinc „csak gyűlölni tudja”, Weöres Sándor biztosan a leghatásosabb orvosságot ajánlja ellene:

Bolond dolog a holnapot várni, élj kívül az időn, amennyire lehet.

Baudelaire nem bírja elviselni, valahogy menekülni akar tőle: „Itt az óra, hogy berúgjatok! Hogy ne legyetek marcangolt rabszolgái az Időnek, rúgjatok be; rúgjatok be szüntelenül! Borral, költészettel, vagy erénnyel, ahogy tetszik.” Az idő azonban nem kerülhető meg: szenvedni kell tőle, boldogan követni a ritmusát, elfogadni a törvényeit. Az ember minden rugódozása ellenére is pontosan tudja ezt: szinte tárgyszerű, képszerű bizonyítéka ennek az a sok vers, amit az óráról, sőt a homokóráról, napóráról írtak a világ minden táján a költők. Nem tagadjuk hát, hogy „az idő foglyai” vagyunk, — ahogy Fodor András megéli —, de ismerjük azt is, ahogyan az idő megszabadít minket; azzal, hogy megteremt itt a földön. Rilke ismeri föl:

Itt lenni isteni jó. Ti leányok, ezt ti is

tudtátok, holott szemetes, rosszhírű sikátorok alján

a mindent befogadó setétbe merülni látszottatok.

Mert mindőtöknek volt legalább egyetlenegy

órája, vagy kevesebb — tán két idő közt egy le sem mérhető

harmadik — a létezés órái közül. Minden.

„Egy perc tiéd, egy perc, az isteni!” mondja Arany az alkotásról. De hát hosszú az idő, rövid vagy villanásnyi csak vagy öröklétnyi, ahogy annyi költő érzi? Kék színű, vagy tóamarant, arany vagy zöld? Fénylő és vakít, mint a semmi? Elsüllyed, mint Szappho holdja, fiastyúkja, és mi magunkban létezünk? Egy középkori történet szerint a pokolba jutott emberfia megkérdezte: Mennyi az idő? Az ördög, mint egy görög filozófus, azt felelte: örökkévalóság.

69