Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - MŰHELY - Tornai József: A modernség gyökerei
A NAIV MŰVÉSZ EGYETEMESSÉGE Rousseau-val, az afrikai és észak-amerikai törzsi művészettel, az altamirai és lascaux-i barlangfestészettel megismerkedve azon kezdtem gondolkodni, pontosabban az a vágy kerített hatalmába egy-két évtizeddel ezelőtt: legjobb volna ezekhez hasonló primitív, naiv verseket írni. Sóvárgásomban fordítottam is sokat a halász-vadász- gyűjtögető népek költészetéből. Nem is tudom: talán abban reménykedtem, ezeken az időbeli és térbeli el kószálásokon egyszerre majd csak rámragad az éneklésnek, verselésnek az az elemi módja is, amivel munkám közben szembesültem. S valóban: egy-két formai titkot meg is tanultam, át is mentettem magamnak, magunknak ezekből az ősi társadalmakból, ősi időkből. De a verseim nem változtak. Nem lettem primitív vagy naiv költő, ahogyan neo-primitív vagy paraszt és naiv festők megjelentek a századforduló óta a világ különféle pontjain. Ma már naiv vagy primitív költészetet teremteni lehetetlen. Festészetet, szobrászatot viszont lehet. Hogy ezt a különbséget megmagyarázzuk, alaposabban el kell gondolkodnunk a század kultúrájának és művészetének sorsán, természetén. Nekem először is az tűnt szemembe, hogy a század, azaz az ezred végére azok a művészetek, műfajok esnek szét, szűnnek meg emberi-művészi értéket alkotni, melyekben nincs mód a korszerűtlenségre, csak az állandó továbbfejlődésre. Ezek a művészetek, műfajok többé nem képesek arra, nem tehetik meg, hogy a jelenlegi fejlettségi fokról visszakapcsoljanak valamelyik időtlen, minden korban érvényes és lehetséges formához, stílushoz. így érthetjük meg, hogy a zene, amely a legnagyobb utat tette meg fejlődése, finomulása során, mondjuk az ötágú síptól vagy a fából vájt dobtól a wagneri nagyzenekarig, a beethoveni, bartóki vonósnégyesekig, — mivel nem fejlődhetett igazán tovább, széttöredezik aliatórikus, elektronikus vagy kibernetikus kísérletezésekre. Eredmény: az emberiség ma a múlt zenéjét hallgatja. Az egészen mai zene se tartalomban, se eszközeiben nem elégíti ki a fülünket és a szívünket. Hasonló zsákutcába került nagyjából a festészet és a szobrászat is. Jöttek az izmusok: romboltak és teremtettek. A második világháború után már inkább csak romboltak. Kezdetben a formát, majd amikor a forma meghalt a szellemi érték hiányában, nekiestek a művészet végső közegének, az anyagnak is. A kiállítások, tárlatok, sőt múzeumok is kezdenek megtelni hulladékkal-törmelékkel, üres keretekkel, dobozokkal, egymásra dobált kockakövekkel, rossz kesztyűkkel, keresztbe-kasba mázolt gyűrött vásznakkal, fadarabokkal, fémlemezekkel, összehengerelt zománctűzhely-hullákkal, mérnöki és konstruktőri szerkezetekkel, céljanincs gépezet-csodákkal. Még vannak, akik jól festenek, faragnak, rajzolnak. Az európai képzőművészet szelleme azonban haldoklik, mondhatnám halott, s nem ismerek ma elméletet, megváltó, húsvéti igét, amitől majdan föltámadhatna. Az izmusok lázas futóversenye tehát végétért; a futóknak nincs erejük és pályájuk újabb nekiszabadulásra. A kifáradásnak ezen a reménytelen délutánján óvakodtak elő az emberi teremtőerő bennszülöttjei. Megtapogatták, megnézték a tárgyakat, dolgokat, embereket. Mindent láthattak és érzékelhettek, mert nem tudtak semmit ezeknek a tárgyaknak, dolgoknak, emberi arcoknak és mozdulatoknak a festői, szobrászi múltjáról, történetéről. A tudáselőttiségük, művészetelőttiségük volt minden előnyük, ahogyan a vízben úszónak előny, hogy meztelen és nincs rajta a civilizáció-szabta ünnepi ruhája és nyakkendője. A naiv festő meztelenül jár a művészet kertjében, akárcsak Ádám vagy Éva a paradicsomban. A naiv művésznek mindent szabad, hiszen nem tud festeni, faragni abban az értelemben, ahogy a művész-műhelyek és iskolák ezt már vagy ötezer éve tanítják 70
