Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 1. szám - MŰHELY - Tornai József: A modernség gyökerei

árulnak el, egyetemes, whitmani hangot, gondolatot is hiába követelnék rajtuk. Talán szerényebbek és józanabbak is, mint kellene. Ebből következnek viszont az erényeik: csöndjeik, színeik, vers-építkezéseiknek rajzossága, lenyűgöző tárgyias bensősége.

AZ IDŐ KÖLTÉSZETE

„Ó idő eleven talánya, eleven semmi, amiben létezünk!” — kiáltja panaszosan, de egyúttal józanul Fernando Pessoa. És csakugyan: van-e mindennapibb, gyakorlatibb, elkoptatottabb, meguntabb, apró kis részeire bontottabb, „valamink” mint az idő, ami mégis a megfoghatatlan, végső dolgok közé tartozik? Soroljuk csak, hányféle változata van rá nyelvünknek: pillanat, perc, másodperc, óra, nap, délelőtt, délután, reggel, virradat, dél, este, éjszaka, éjfél, hajnal, hét, hónap, év, szökőév, esztendő, csillagidő, kor, század, századforduló, korszak, fényév, örökkévalóság. És a relativitás-, a kvantum-elmélet óta ezek is szinte csak költőileg érvényes szavak, fogalmak, mértékegységek: az idő nem létezik a tér, az energia, az anyag nélkül, különféle vonatkozási rendszerek nélkül. Más időtörvényei vannak a mi naprendszerünknek, a millió számra létező tejútrendszernek vagy a szubatomikus világnak.

Nincs meghatározóbb és meghatározhatatlanabb ellenségünk, közegünk, barátunk, sorsunk, csodánk az időnél. Folyton előrehalad-e vagy visszatér, körbejár? Egyáltalán: van-e? Ezek az ősi és modern kérdések mozgatják a tudományt, filozófiát. És természetesen a költészetet. Valójában nincs egyetlen verse sem a világnak, amely valahogyan, légkörében legalább, ne az időről beszélne. Egy igazi időről szóló vers- gyűjtemény tehát egyszerűen minden költemény, amit az emberiség eddig leírt. Ilyen összeállítást azonban nemcsak nem lehet, nem is érdemes csinálni. Tehát a világlírának csak azokat a verseit nevezhetjük az idő költészetének, amelyeknek közvetlen témája az idő valamelyik élménye-formája. A tapasztalati idő költészete éppúgy, mint a filozófiai, metafizikai vagy a belső, lelki idő. A pillanat, az időnkívüli- ség, mint a teljes idő: az örökkévalóság, melynek rettenetéről Vajda János írt olyan komor, dühös sejtelemmel. Mióta ismerem, mindig újra és újra eltűnődtetett Coleridge híres verse a „valóságos és képzelt időről”. De más költők is, más és más időképek és időélmények is régóta bennem élnek, laknak, csodálkozásra, félelemre, megkönnyebbülésre késztetve Adytól Baudelaire-ig, Aranytól Blake-ig, André Fré- naud-ig, Shakespeare-ig, Juhász Gyulától Apollinaire-ig, Dylan Thomasig. Fokozatosan kellett ráébrednem, hogy nem mindig a legnagyobb költők a legérzékenyebbek az időre. Hölderlinnek, Csokonainak, Berzsenyinek, Füst Milánnak, a kínai vagy a japán költőnagyságoknak, Goethének, Majakovszkijnak vagy Vörösmartynak például vagy egyáltalán nincs vagy csak nagyon kevés verse szól közvetlenül az időről. Kiderült viszont, hogy a világirodalom két legnagyobb idő-verse József Attila Dunánál és T. S. Eliot Négy kvartett c. költeménye. Nem találtam még egy olyan verset, amelyben, mint a József Attiláéban, egyszerre volna jelen a személyes, a filozófiai, a mitikus, a közösségi és a történelmi idő; de olyan költőt sem, aki úgy tudná befelé és kifelé, mágikus és metafizikai módon elemezni az időt, mint Eliot. Az időre, a múlásra, a visszahozhatatlanra és annak fájdalmára, etikájára, kárpótlására a legérzékenyebb költő számomra Jékely Zoltán. Annyiféle időt, annyiféle idő-formát és árnyalatot senki sem élt át a világirodalomban, mint ő. Egyébként is szembeötlő, hogy Whitman, Apollinaire, Frénaud, Rilke, Montale, Octavio Paz, Pessoa, Dylan Thomas, Ion Vinea, Lucian Blaga vagy Vuorela, és Valdimir Holan sokféle és jelentős idő-átélése mellett is hányszor és milyen különös filozófiai, emberi rétegekig robbant le a verseivel Petőfi, Szabó Lőrinc, Illyés, Ady, Babits, Juhász Gyula, Sinka, Kál68