Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - MŰHELY - Tornai József: A modernség gyökerei
gyökere, virágzása következtében is a költészet legelevenebb eszközének tartom. S ezért is gondolom úgy, hogy akinek verseiben sok vagy fölfedezészámba menő szókép van, az boldog, teremtő költő. Annak én minden szavát elhiszem. Haavikko és Saarikoski ilyen költők. Legszívesebben leltárba venném most legszebb, legváratlanabb képzettársításaikat, de inkább csak azokat idézem föl, melyeket most már újraolvasás nélkül is a fejemben hordok: „szájából peregnek a varázsszavak, / megsokszorozódva a visszhang széjjeltárt szárnyain” (Haavikko) „Egy lóra gondoltam, aki a fenyvesben ácso- rog / este mikor a nap füléből^ ömlik a vér.” (Saarikoski) Ezt a lovat s a vérzőfülű napot nem tudom elfelejteni. Állandóan eszembe jut. Olyan erős, eleven kép, hogy legyőz bennem minden költészettel szembeni kételkedést. Föl is teszem magamnak a kérdést: „Mitől olyan egy költő, egy vers, hogy hiszek neki? És forgatom, olvasom Haavikko és Saarikoski sorait, verskezdéseit és zárásait s miközben egyre nehezebb válaszolnom saját, s főként önmagamat gyötrő kérdésemre, a felelet érzékszervről- érzékszervre mind biztosabban nő bennem. Egyre inkább érzem, a finn költők nemcsak témáik, soraik önkéntelenségével kötnek magukhoz, nemcsak hanghordozásuk közvetlenségével és dísztelenségével, hanem a vers megszületésének hitelességével is. Egy vers létrejöttének arra a pillanatára gondolok, amiről Valéry azt mondja: „Miért ne tekinthetné az ember egy műalkotás létrehozását műalkotásnak?” Pontosan ezt tették számomra nyilvánvalóvá a finnek: a vers megvalósulásának pillanata, a megírás, az ihlet állapota szerves része a költeménynek. A költő nem tud verset írni, a költő várja, mikor írhat; az ajándékozó, kiszámíthatatlan időpontot lesi, a szerencsés átbillenést a teremtés időnkívüli csodájába. Olyan pillanatot tehát, ami maga is külön érték; amit az olvasónak át kell adnia. Hogy az érezze: a másik emberi lény túllépett önmaga lehetőségein, mikor ezeket a sorait papírra vetette. Általában azt hisszük, csak a teremtés eredménye fontos, pedig, mivel a lírában mindig a lírai énről van szó, a teremtő személyiség bélyegének éppúgy rajta kell lenni az új művön, ahogy a műnek léteznie kell. Ez a bélyeg valamilyen öröm, mondjuk úgy: isten színe látásán való ujjongás. A rendkívüli bizonysága. íme, lehetséges, suttogja minden sorában, képében, gondolatában Saarikoski és Haavikko—Lassi Nummi, Matti Rossi, hogy ne csak létezzünk és tenyésszünk, hanem léteztessünk és tenyész- tessünk is, hiszen az ember alkatánál fogva teremtő lény. De nemcsak ezt mondja minden versük, azt is tüzes nyelvvel hirdeti: a teremtés lehetséges; a zűrzavar, a semmi, a napi szétesés legyőzése lehetséges. Egy-egy pillanatra csak, kivételes esetekben csupán, de mégis: honnan jövünk a tenger gyönyöréből úgy ahogy a tenger született meg világra jött pedig nem hívta senki a tenger irgalmatlan gyönyöréből? (Haavikko) De hogy ez a megszületés nem pusztán szépség, esztétikum s főként nem „irodalom”, azt történelmi, politikai telítettségű verseik teszik félreérthetetlenné. Hogy örülök az ilyen soroknak, hogy ismerem föl benne a mi magyar igazságunkat is: „csak azok a népek, kik vérrel védték meg szabadságukat, csak azok fogják vérrel megvédeni.” (Haavikko) Ahogyan Finnországot és történelmét, de általában az emberi folyamatot látják időben, térben, helyzetekben, rendszerekben megvalósulni, ahogyan leleplezik vagy fölmutatják a társadalmi betegségeket, vágyakat, reményeket, az is magatartásuk egészére vall: gúnyosak, groteszkek, szellemesek, illúziót- lanok, mint bármelyik más versükben. Nagy dühöt, nagy indulatot, mint mi, nem 67
