Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - MŰHELY - Tornai József: A modernség gyökerei
. . . Talán a fog, amit megtartok. Tenyerembe rajzolok vele varázsjeleket, eszembe jutsz, ilyen vasárnap-este volt, hogy felszűrődtek a zajok az utcáról, hazatérők gyors lábdobogása, ültél, öledben a doboz, s mindketten találgattuk, kinek lehetett a foga. (Matti Rossi: Nagy, sárga fog) A vers közben, ezeknek az „érdektelen, véletlen” tárgyaknak fölsorolásával leforgatja előttünk a történelmet, a második világháborút is: de csöndben, szónoklat, vízió nélkül. A finnek nem lőnek ágyúval verébre. Suomi kis ország, a versolvasók száma pedig amúgy is „kis ország” az egész világon; a művészet, irodalom vitássá vált: nem hiszik tehát, hogy bárkit megváltoztathatnak, fölrázhatnak. A költészet elemi egységeivel akarnak, mondjuk inkább: szeretnének csak hatni. Még akkor is’ amikor politizálnak, jarkko Laine orvlövésze Mannerheim tábornok szobrát akarja lelőni. A költő ezt a jellegzetesen finn tanácsot adja neki: „Ha nemzeti hőst akarsz megölni, vagy a szobrát, adj rá, és jól vigyázz a puskád rendben legyen.” Azt hiszem, a finnek a költői szembenállásnak és azonosulásnak kísérletezték ki új lehetőségeit. Mert, sajátságos érzékkel, mikor szembenálinak témájukkal, már akkor is azonosak valamennyire vele, és mikor azonosulnak, akkor is távol tartják egy kicsit magukat. Ez a távolságtartás szeretetteljes fölényt ad nekik, bármiről írnak. Mélyek, szenvedők lehetnek így és mégis föltűnés, megcsukló hang nélküliek. Saját verseimben különös lemondásként próbáltam meg, hogy éljek a leckéjükkel. Persze, beleütköztem a mi líránk hanghordozásába, beidegződéseibe; az én idegrendszerem másfajta villódzásába. Nem akartam, de nem is írhattam olyan verseket, amilyenekre a finneknél rácsodálkoztam. Teljesítményüket viszont annál jobban megértettem. A nyilván legjelentősebb, legsajátosabb két finn költő, Paavo Haavikko és Pentti Saarikoski verseinek kicsit tüzetesebb áttekintése újabb bizonyságokkal szolgált. Ráadásul olyan időszakban, amikor én pontosan az irodalom, a líra kifejezőképességét vontam kétségbe. Kimerültnek, kiszipolyozottnak éreztem a költészet nyelvét, magamat pedig alkalmatlannak az írásra. Ebben az állapotban akadt meg a szemem, először hitetlenkedve, Haavikko sorain: Elmegyek az agyagasszony ölébe, elmegyek a földbe, lehunyom szemem, a földbe nyomom arcom, öntsetek ki arcot ti belőle. Megfordult a sorrend, mert ez mintha az én versem volna. Még a befejezése is saját képeimre, helyzeteimre rímel: Én vagyok a hókirály, itt állok hát, itt állok, lábamon agyagcsizma, az agyagsíkság közepén. Haavikko és Saarikoski nem hagyott kételkedni. Költészetük indulata, amit mi szeretünk a vers logikájának nevezni, olyan ellenállhatatlan erővel vonszolt magával, amilyen természetesen bontakoztak ki verseik sorról-sorra, metaforáról-metaforára. Vannak az absztrakt vagy agyi költészetnek hívei, akik inkább meghalnának, mintsem egyetlen metaforáig is lealacsonyodnának. Nem döntöttem még el, igazuk van-e ebben a szinte vallásos irtózásban, csak azt tudom, hogy én a metaforát, sok ezer éves 66
