Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - Balázs József: A fekete parádé (elbeszélés)
BALÁZS JÓZSEF A FEKETE PARÁDÉ (Usztics Mátyás színésznek ajánlom) Neumann úr, aki magát csak okos kolbásznak nevezte, s aki minden általa fontosnak ítélt helyzetben kivárt, mondván, hogy most éppen feni az eszét, hiszen a felmerülő kérdéseket felkészülten érdemes csak megvizsgálni — nos, Neumann úr Hamala Henrik mellé ült a presszóban. Hamala kábult volt. Bár senki sem kényszerítette, hogy korán keljen, mégis ahogyan besütött a nap az albérletébe, azonnal felébredt. Frissnek érezte magát, s mintha valaki parancsokat osztogatott volna neki: az ablakhoz ment, elhúzta a függönyt; a nap valahonnan a város széléről sütött a szemébe. Várt egy kicsit. A frissesség még tartott, csodálkozott is rajta, máskor a reggeli felkelések szinte beteggé teszik, a világba való visszarázódás kínjától begörcsöl és a reggeli órákban egyre jobban elgyávul: hogyan telik el majd az újabb nap, az újabb délután és este, aztán az éjszaka és az újabb felkelések .. . Ám talán nem is gyávaság volt ez, egyszerűen csak bebeszélte magának, hogy az egymást követő napok elrejtenek előle valamit, ami váratlanul megmutatja majd magát, alattomosan erősítve benne a félelmet, a bizonytalanságot. Pedig az új albérletére nem panaszkodhat: nemcsak a szobát használhatja, de a pár négyzetméteres kertet is. A város legcsendesebb pontján élhet, ez a csendes albérlet élete végéig is megfelelne neki... A tulajdonost évente egyszer látja, s az különösen kedvére való, hogy az albérleti díjat postán kell elküldenie, nem ott liheg tőle pár méterre a tulajdonos . . . tulajdonképpen megfogta az isten lábát. . . Mindig is erre vágyott, egy ilyen igazi önállóságot nyújtó albérletre. Gyorsan felöltözött, elindult a presszóba. Átvágott két egyforma utcán, egy kisebb téren. A házak között a külváros bozótos széléig ellátott. Sietett, még mindig frissnek érezte magát. A szél néha nekicsapódott a kapunknak, megdöngette a rossz, vékony hordókat az ereszek alatt. Akár egy őserdő mélyéről is jöhettek volna ezek a hangok, itt a külváros szélén azonban gyorsan elnyelte őket a felerősödő vonatzakatolás. A hosszú teherszerelvény a presszó mögül kanyarodott elő, majd eltűnt a távolban. Amint letelepedett az asztalhoz, kiszállt belőle az erő, a frissesség, igazi reggeli kábulatban — ismerős volt neki a szédüléshez hasonló elgyengítő hullámzás — várta a kávét. Ekkor ült mellé Neumann úr. Kockás, hasított zakóban, fehér ingben, csokornyakkendőben. Az ing nyaka az álla alatt kissé megkopott már, de a csokornyakkendő eltakarta. Amúgy nehezen lehetett megállapítani a korát, Hamalának az aszalt szilvát juttatta eszébe, mert kiálló, éles arccsontján sötétre aszalódott, megráncosodott a bőr. Neumann úr egyébként is sovány ember volt. Hamala hallotta valahol, úgy rémlett, hogy az ilyen alakok örökké élhetnek, mert ők alkotják az emberiség legszívósabb fajtáját. A presszó kékes kora reggeli derengésében Neumann úr behunyta apró szemét, vett egy mély lélegzetet, Hamala tudta, hogy a férfi a régi idők nagy embereiről fog neki beszélni: — Mert a régi idők nagy emberei a bohócok voltak . . . Mert kérlek szépen, mondjál ma egy olyan bohócot, mint az én időmben... Én ismertem őket, nekem elhiheted... Ha mostanában meghallom a televízióban a cirkuszosok zenéjét, én istenemre mondom neked, nem is bírom tovább nézni, mert kicsordul a könnyem. Valamikor csak az 10
