Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - Balázs József: A fekete parádé (elbeszélés)
volt nekem a világ. Mert köztük voltam én is. Hát persze — halkította le a hangját — nem voltam nagy bohóc ... — Fullajtár volt — szólt közbe kábultan Hamala. Nagyon jól tudta, hogy Neumann úr fullajtár volt a cirkuszban. — De benne voltam. Ott álltam a porondon én is . . . — Na, ne mondja . . . — De igen. Volt amikor ott álltam — erősködött Neumann úr. — Akkor jó — hagyta rá Hamala. Neumann úr megnyugodott, de kis idő múltán újra kezdte: — Háta legnagyobb, a legeslegnagyobb Karandás volt.. . Karandás. Ha én azt el tudnám neked mondani. Karandás. A régi szép idők . . . Hol vagy, Karandás? — Csak nem sír? — pislogott rá Hamala. — Nem is tudom ... — legyintett Neumann úr. — Volt neki.. . — ... egy klarinétja — szólt közbe Hamala, mert ismerte már a történetet. Az első nap, hogy beköltözött az albérletébe, rögtön a presszót kereste meg, s Neumann úr még aznap odaült az asztalához. S percek múlva Karandás klarinétjáról beszélt. . . Mint ahogyan most is. — így van — folytatta az öreg. — És a klarinétján úgy játszott, hogy sírt mindenki. Még a halott is sírt volna . .. — A halott? — kapta fel a fejét Hamala, mert ezt a fordulatot még nem hallotta. — így igaz — bólintott Neumann úr és kockás zakója ujjával megtörölte az arcát, meg a szeme alját. A halottak sírása most csak úgy eszébe jutott, ilyen korareggeli hangulatban egyébként is annyi minden eszébe jut az embernek, de különösképpen Karandás produkciója. Maga előtt látja élete minden percében, most pedig olyan pontosan megjelent előtte, mintha tegnap találkoztak volna. . . Csak az arcára nem emlékszik már olyan jól, de arra igen, hogy állt a színpadon és felemelte a klarinétját, arra pontosan emlékszik, és a klarinétra is — mert az volt, klarinét volt, mi lett volna más — felemelte, közben messzire elnézett. A nézőtér elcsendesedett (ámbár Karandás produkciója előtt a nézőtér mindig csendes volt) és a bohóc a nagy csendben a legszomorúbb dalt kezdte el játszani, amit Neumann úr életében valaha is hallott... A Leszáll az éj, vagy az Eljön az éj, de az is lehet, hogy a Séták az éjben című dalt játszotta, egy nagyon szomorú dalt. Azt még Amerikában is ismerik, lehet, hogy ők találták ki, az amerikaiak, de az is lehet, hogy Karandás szerzeménye volt, mert bizonyos, hogy Karandás ehhez is értett. Csak a klarinét hangját hallották, s a dal vége már annyira bánatos, fájdalmas volt, hogy szinte az ember háta is könnyezett. Biztos ezért jutott eszébe az imént Neumann úrnak a halottak sírása. Az utolsó körben újra és újra felzokogott a klarinét, a fájdalom szinte elviselhetetlenné vált, s ezt már nemhogy az emberek, de a klarinét sem tudta elviselni. Mit is tehetett volna ekkora fájdalomtól?... Elgörbült. Elgörbült a klarinét, s a közönség felállva tapsolt. — Először is — szólt közbe Hamala — biztos, hogy klarinét volt? Másodszor, biztos, hogy Karandás bohócé volt a szám? — Kérlek szépen — válaszolt ünnepélyesen Neumann úr. — Én nem vagyok szakadatlanul esküdöző, meg káromkodó külvárosi proli. Ennyire már ismerhetsz ... Én sokáig dolgoztam, Popov mellett is ... Ő sem volt kisebb Karandásnál . .. Neumann úr látta, hogy nem tudja meggyőzni Hamalát, gyorsan megkérdezte hát: — Mivel fested te a képeidet? — Ecsettel — válaszolt meglepetten Hamala. — Én hiszek neked, persze, hogy a festő ecsettel dolgozik! Dolgozhat mással is, de 11
