Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - KRÓNIKA - Petneki Áron: Szobieszki János király levelei Magyarországról
szól; nem szereti a beszédeket, sem az udvariassági etikettet; teljesen szórakozott embernek tűnik; szeret inni; az egyszerű és jó emberek fajtájából való”. (A francia bon hőmmé talán nem véletlenül s nem gúny nélkül került a király tollára: nemcsak a jó, hanem az együgyü embert is jelenti . . .) Mikor szeptember 9-én ismét levelet küld Sobieski a királynénak, már megindult az átkelés a Dunán. „Mi itt már néhány napja kínlódunk a átkeléssel, az eső még mindig akadályoz bennünket. Bár a hidat igen jól megcsinálták, mégis állandóan romlik, emiatt a lovasságunk kocsijainak fele még mindig nem kelt át; ez nagy kényelmetlenséget jelent, mert ezen az oldalon egy köteg szalmát sem kapunk, nemhogy szénát, miután a (tatár) kán néhány hétig ezen a helyen táborozott seregével.” Itt már sokkal közelebb van a háború. Éjszaka hamis riadók zavarják meg a nyugalmat, az előőrsök már hallják Bécs ágyúzását. És mi a király egyik legnagyobb bánata? „Szívem, az én szerelmemért, ne akarjon Kegyelmed olyan kora reggel felkelni; mert milyen egészség tudná a kora reggeli felkelést és a kései lefekvést elviselni? Ha ezt Kegyelmed nekem nem teszi meg, nagyon megszomorítasz, az én egészségemnek is ártasz vele; és még sokkal inkább a magadénak, ez pedig a világon az én egyetlen vigasztalásom. Ami a szerelmet illeti, ítéljük meg, lelkem, kiben hűlt ki inkább; bennem, habár az évek már nem tüzelnek, aszív, és a gondolat még mindig meleg, mindig forró és egyformán szerető”. Ezután némileg ritkulnak a levelek: hiszen a táborozást, a menetelést most a küzdelem váltja fel. A döntő ütközet szeptember 12-én zajlik le — estére a törökök mindent hátrahagyva, fejveszetten menekülnek Buda felé. Másnap a király már a nagyvezír sátorában ír szeretett Marysienkájának: „Ez a levél a legjobb újság, amiből az egész világ számára kell újságot nyomtatni, ráírván, que c’est la lettre du Roi ä la Reine (hogy ez a király levele a királynéhoz)”. És valóban, rögtön másolni kezdik az eredetileg oly személyes híradást,fordítják latinra, németre,franciára —és természetesen magyarra is. Eddig két ilyen magyar nyelvű, kézzel írott újságlap létezéséről tudunk: az egyik egykor Máramaros vármegye levéltárában volt, s a múlt században adták közre a Történelmi Tár hasábjain, a másik e sorok írójának tulajdonában van. Lássuk most ez utóbbit, ez eredeti, XVII. század végi magyar nyelvezeten: „A Lengyel Királly Levelének Párja, mellyel írt Bécs alól a Királlynénak 13 Septembris 1683. Az örökké imádandó Urunk Istenünk adott a mi Nemzetünknek olyan erőt, aminémű nem hallatott, minden munitioit és kincseit kezünkben adta az Isten; A mi ellenségünk porral felvettetvén a maga Tábor helyét, maga pedig nagy szégyen vallással szalad. Tevéit, számárait, öszvérit, ménesit s Barmait ma kezdettüks mi Táborunkba bé hajtani, melly marhák és Kincsek mellett lévő Törökök jó fegyveresen s paripáson magok jövének hozzánk, lőtt oly nagy zendülés ma Táborunkban, az Ellenség meg elegyedvén a miéinkkel, alig tudhattunk meg, mi lőtt légyen közöttünk. Csak puskaport is hagyván el Táborában többet egy Millió forint érőnél, egyszóval minden hadi apparátusát elnyertük. Esett mindazonáltal igen nagy szerencsétlenség Táborunkban, mert tudatlanságból véletlen, számtalan sok puskaport felgyújtván, olyan szörnyű zúgás lőtt, hogy majd az ítélet napjához hasonlíttatott, de mégis Istennek hála, minden kár nélkül. A Vezér ollyan szörnyen szalad csak a magán lévő köntösben, és egy lovon csak, én succedáltam helyette (=én léptem az örökébe), és minden javait elvettem, sőt utána mégyek s megűzöm. Egy Basa is hozzánk hódolt, és megmutatta a Vezérnek minden Kincsét, amelyeket Fődben s Falban elásatott volt, azokat is mind felvétette. (Itt már a korabeli magyar fordító ferdít, sőt tódít is: eredetileg a vezír egyik szolgája mutatja meg a sátrakat, amelyek akkorák, mint Varsó vagy llyvó a falakon belül. Ebből lett aztán falba rejtett kincs . . . Továbbiakban azonban visszatér az eredeti szöveghez:) A Fő Vezérnek is Zászlóit, Boncsokit és a Mahomet zászlóját is elnyertem, és kezemnél vadnak, és azt a Mahomet zászlóját Rómába küldöttem Czelenski (helyesen Talenti királyi titkár) által a Pápának. Sátorait, szekereit mind elvöttem, egyéb drága Kárpittyait, köves marháit, és több jókat is, kiket még meg nem nézhettem; Egy néhány Tegzeket puzdrástól Rubintokkal, Sáfirokkal rakvák és igen drágák, kik sok ezer aranyakat megérnek. Édes feleségem, ha Isten békével haza viszen, nem fogod mondani, hogy nyereség nélkül mégyek haza, mint mikoraTatárok nyereség nélkül menvén haza feleségek azt mondják: ag-ebül jártatok. A Vezér Testvér Attyafia is elesett, és sok Basák, kiknek számokat még nem tudjuk. (Valóban a vezír helyettese, rangban hozzá legközelebb eső tisztje, kihájája esett el) A Táborban mindennek elege van, Aranyos kardok, és egyéb tábori eszközök, hogy többet végben nem vihettünk, az éczaka gátolt meg bennünket. AJancsárok mind a sáncban maradtak, és ugyan azon éjjel mind levágták, mert ez olyan maga elhitt (=elbizakodott) Pogányság volt, hogy egyszersmind Bécset is ostromlotta s velem is harcolt. A Vezérnek volt háromszáz ezer embere a Tatárokon kívül, meg annyi sátorát számlálták, de én többet nem mondok százezer Sátornál, mi már nem győzzük a Sátorokat eltakarítani, hanem a Város- kéliek is kijővén Bécsből, annyit vihettek, amennyit akartak, olyan szép Török Gyermekeket láttam, biknél szebbet nem láttam még a Keresztének között is, és mikoron látta volna a Vezér, hogy a Gyermekeket el nem viheti, maga levágta. (Az eredeti levélben az elfogott nők lemészárlásáról van szó — talán propagandisztikus célokból változtatták meg a szöveget.) Volt Sátorában egy Struc Madár is, de azt is maga megölte, igen sok szépsége volt a Sátorában, sőt virágos Kert is volt a Sátora mellett, sőt Tengeri macskái, Nyulai s Feredő Házai voltak, volt Pupáha, azaz Publikányai de el nem foghatták, mivel elrepült. (Ez a kissé rejtélyes pupáha nem más, mint egy papagáj, amelyet a király szolgái kergettek a halottakkal teli táborban. A király maga is érezte ennek afelemás képnek afurcsaságát . . .) 92
