Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - KRÓNIKA - Petneki Áron: Szobieszki János király levelei Magyarországról
év múlva azonban Sobieski méltó választ adott Chocimnál: harmincezer török maradt holtan a csatamezőn. A hetman iránti lelkesedés nem ismert határokat: az egyik nemesi költő, Wactaw Potocki egyenesen Keresztelő Szent Jánoshoz hasonlította, hiszen a törökök végleges legyőzése után nemsokára ő is a Jordán vizénél fog állni. Mikor Korybut Wisniowiecki szinte a diadallal egyidőben meghalt, semmilyen kétség nem volt, ki lesz az új uralkodó. III. János nagy tervekkel lépett a trónra: bízva a francia segítségben az összes porosz területet a lengyen korona alatt akarta egyesíteni (Az ún. „hercegi Poroszország”, a későbbi Kelet-Poroszország éppen Mihály uralkodása alatt szakadt el korábbi hűbérurától, Lengyelország királyától, s tett hűségesküt a brandenburgi választófejedelemnek.) A Napkirály azonban kiegyezett a brandenburgiakkal, s lengyel szövetségesét cserbenhagyta. (Ez a mozzanat nem is sokkal később a magyar történelemben is megismétlődött. Ráadásul nemcsak III. János politikai tervei omlottak össze, hanem a francia feleség párizsi próbálkozásai is hiábavalóak maradtak. A nagyravágyó királyné ugyanis családját Franciaország pair-jei közé akarta emeltetni, atyja óriási adósságait az udvarral akarta kifizettetni, s férjét szívesen honosíttatta volna a „legkeresztényibb uralkodóval”, hogy aztán, ha az idők járása rosszra fordul, simán jussanak valamely francia hercegséghez. Marysienka azonban mindössze egyet ért el: legidősebb fiának, Jakubnak XIV. Lajos lett a keresztapja. Ez bizony sovány vigasz volt. Ezek az előzmények motiválták János királyt, hogy a még mindig fenyegető török veszedelem ellen a másik, immár egészen közelről veszélyeztetett birodalommal szövetkezzék. Amikor 1683. április 1-én megkötötte a védelmi szerződést Lipót császárral (az okmányt — nehogy valaki príma aprilis-nak gondolja — március 31-éré keltezték vissza . ..), sejtette, hogy nemsokára fel kell készülnie az eddigi legnagyobb erőpróbára. Kara Musztafa hadserege július 14-én elérte a császári székvárost, a tatár elő- hadak pedig már korábban dúlták Bécs környékét. A lengyel felmentő seregek Morvaország felől közelítették, s nemsokára egyesültek a birodalmi csapatokkal. A szövetségesek összlétszáma mintegy 74 ezer fő volt (ebből a legtöbb, kb. 27 ezer a lengyel), míg az ellenfél hadereje a százezer főt is meghaladta. A döntő ütközet szeptember 12-én zajlott le, estére a török sereg, élén a nagyvezírrel, hanyatt-homlok menekült Buda felé. Minden addiginál nagyobb zsákmány jutott a keresztény seregek kezére. Mindenki Sobieskit ünnepelte; ahogy maga írta, a katonák és polgárok mint „Ach, unzer brawe Kenik!”-et emlegették, ruhája szegélyét csókolták — csak Lipót császár maradt teljesen rideg, még az udvari etikett előírásait is felrúgva, a legudvariatlanabbul viselkedett vele szemben. Az aranygyapjas rendet pedig nem Bécs megmentője, hanem Bécs védője, Starhemberg kapta ... A haditanács sem volt egységes. Sobieski azt szerette volna, ha egyenesen Buda ellen fordulnak, s így a demoralizált török sereg kezéből ki tudják ragadni a magyar fővárost. Az osztrákok, de a birodalmi hercegek nagy része is attól tartott, hogy a lengyel hadak télire is Magyarországon maradnak. Lipót miniszterei féltek egy esetleges erőegyensúly-eltolódástól, annál is inkább, mert a hadjárat kezdete óta a magyar „rebellisek”, akik forma szerint a törökök oldalán harcoltak, nem elegyedtek harcba a lengyelekkel, sőt közvetítést reméltek Sobieskitől. Erről a közvetítési kísérletről általában azt tartják, hogy egyedül a császáriak hajthatatlanságán bukott el. Sajnos, éppen Sobieski leveleinek fényében látjuk, hogy legjobban talán ő maga akarta a békés kiegyezést (esetleg arra is gondolt, hogy fiát, Jakubot magyar királlyá koronáztatja), Thököly Imre viszont mindvégig húzta-halogatta a végső „rezolúciót”, ezért ő is hibás volt a remények szertefoszlásábán. Ráadásul még egy szerencsétlen esemény is közbejött. A litván hadak — mint addig Sobieski minden egyes hadjáratában — most is késve érkeztek, s ahelyett, hogy a fősereghez siettek volna, Árvában kezdtek kóborolni és pusztítani. A föld népesok helyen kaszára-kapára kapott, s Thököly nemesei is meg-megtámadták a litvánokat. Mikor aztán Sobieski a győztes (második) párkányi ütközet és Esztergom, majd Szécsény bevétele után Kassa és Eperjes irányába vette útját, már az ő hadainak is kijutott a nem éppen barátságos fogadtatásból. Ezért aztán, miután Eperjessel nem boldogult, s csak Kisszebent hódoltatta meg a császár hűségére, igyekezett minél hamarabb elhagyni az országot. Leveleinek címzettjei, aki után annyira áhítozott, egészen Új-Szandecig jött elébe, s együtt vonultak be Krakkóba. Az Európa-szerte ünnepelt hős, bár 1684-ben maga is részt vett a Szent Liga megalakításában, nem felejtette el a keserű mellőztetést, s maga már nem vett részt a további felszabadító hadjáratokban. A Szent Liga ráadásul semmiféle előnyt nem jelentett Lengyelország számára, sokkal inkább hátrányt. A szövetséges hatalmak ugyanis egyre inkább beleszólást kértek Lengyelország külpolitikájába, János király politikai terveit pedig meghiúsították. A hazai arisztokrácia viszont egyenesen megrémült uralkodója nagy hírnevétől, s az oly rettegett „absolutum dominium”-tól kezdett tartani. Bár a nemesség nagy része még mindig János király mellett állt, nem sikerült megoldani sem a trónutódlás kérdését, sem az ország belső megreformálását. Sobieski egyre inkább magába fordult, s az 1688-as országgyűlésen szinte megjósolta Lengyelország pusztulását, amelyet az állandó széthúzás és az engedetlenség okoz majd. „Még negyven nap, és Ninive elpusztul!” kiáltotta oda ellenfeleinek. Bár ezután még nyolc évet élt, az ország egyre inkább a hanyatlás képét mutatta. Mikor 1696. június 18-án meghalt, művét már senki sem folytatta. Özvegye pedig éppenséggel keresztülhúzta az elhunyt egykori elképzeléseit: megakadályozta, hogy a legidősebb Sobieski-fiút, Jakubot megválasszák Lengyelország királyává. (Meg kell említenünk egy ma már teljesen érthetetlennek tűnő tényt: Marysienka a legidősebb fiával nem volt jó 90
