Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 8. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Zelk Zoltán: Főhajtás a túlvilágra

nek meg fénnyel, hanem értéktermő sugárzásuk ott van az életmű más rétegeiben is.

A Főhajtás a túlvilágra, noha nem tartalmaz egyetlen új verset sem, értéktisztelő s azt tudatosítani segítő szerepén kívül, újdonságával hat. Bátran sorolható Zelk Zoltán késői verseskönyveinek sorába, hiszen a szerkezete — a szemérmesen magáénak tudott irodalomtörténeti emlékek rendszerbe foglalásával — azt is mutatja, hogy a megidézett huszadik századi magyar klasz- szikusok hozzá mily közel álltak. Versben megnyilatkozó irodalomtörténetet kevesen írtak, a költő más-más alkalomra készült „főhajtásaival” sem erre készült; de csak most látni igazán, hogy szubjektív rajzainak milyen eleven sodrása van, hogy az emléken átszűrt portrék mennyire a saját mondanivalóját közük. Az életmű másfajta verseiből tudjuk: Zelk a fizikai fenyítéstől, a brutalitástól éppúgy irtózott mint a lelki kínzatás, megvetés és (faji) megkülönböztetés századunkban különösen gazdag sokkjától. Amikor az „elhallgattatott kispolgárról” értekezik, emlékezését szabályos monológ-formává kerekíti; ezért nemcsak (a verscím is ez!) Szép Ernő mondja kiátkoztatásának történetét, hanem Ő, Zelk Zoltán, avalaha magasra dobott, s a lendület erejétől sokáig megrészegedett, s most az obsitosi rang bölcseimével együttérzését világgá kiáltani akaró ember is. „nem voltam forradalmár, / voltam csupán, aki / a világtalant szánja, / a varrónőket szánja, / a nyomorékot szánja, / a cselédeket szánja, / a siketnémát szánja, / a koldusokat szánja.. ,” Mennyire pontosan érezhető ebben az egyszerű fölsorolásban a riadalom s az, hogy a vádak valójában megválaszol hatatlanok. A gyakori álomképek is, az emlékezés egyfajta formái, tele vannak balul sikerült mozzanatokkal: a boltba küldött gyermeknek a lyukas zacskóból elfolyt a lisztje, sója, cukra — a hetvenéves költőt így kínozza a hiány. Az öregkorban föllépő állandó bűntudat segít könnyíteni a lelkiismereten: a Szép Ernő-maszk ilyesféle értelmezése nem zárja ki a portré alanyának erkölcsi méltóságát, de a saját életrajzban meglelhető párhuzamokat sem.

Zelk főhajtásaiban a megidézettre így vetül rá egy irodalomtörténeti korrekciónak ugyan kevés — az irodalomtörténetet, kivétel erősíti a szabályt, sohasem költők írják —, de a lelki egyensúly helyreállítására mindenképpen elég személyes múlt. Holt és eleven cserélődik föl gyakran, a montírozó képesség hatásosságával — saját arcunk elajándékozásával és visszafoglalásával — megteremtődik az a közeg, melyben a folytonosság helyett sokkal inkább az egymásmellettiség a meghatározó. Rangsor csak annyi, hogy kifessék: nem az értékrend fölforgatásáról van itt szó, hanem a nyüzsgésbe szívesen belekóstoló lírikus természetes állapotáról. Egy kávéházi sarokról, egy utcai sétáról, egy őszi versenyeket sirató lelátóról, egy feledhetetlen — a cím megemeltsé- gével: halálűző — furulyáról; s kell-e mondani, hogy ezen helyzetekben melyik alak tűnik föl?

Természetesen Nagy Lajos, a „negyvennégy ikonná barnult esztendő” mögül előlépő Vajda Lajos, s a kitűnőlóversenytippeket adó két álomalak, Hunyady Sándor és Krúdy, no meg a virgonc szavak királya, Tersánszky Józsi Jenő.

Talán érdemes megjegyezni: minél távolabbi a fölidézendő emlék, annál sejtelmesebb, nagyvonalúbb, ha szabad így mondani, sikerültebb a vers. Persze az öregkorra letisztult, hallatlanul biztos vershívó érzék, s a fenyegetettség-érzést föloldani igyekvő bölcs derű, tudjuk, mindennél jobban segíti ezt. Ekkor már a külvilág erős rajzolatú képei (gyors, csak a riporter számára azonnal megragadható eseményei) feledésbe merültek, ami megőrződött: néhány elejtett szó, hangulatfoszlány, idegennek szinte alig valamit mondó semmiség. Zelk ezekből a (társadalom, történelem, természet, emberi irigység és butaság által) kilakoltatott színekből, ezekből a megtört helyzetekből építi föl verseit. Ahol közelmerészkedik, a fájdalomban szinte mértéket vesztve, a tragikumhoz, ott nem a legsikerültebben (a József Attila halálára írott versének furcsasága: a fölidézettől csent képek nagy száma), ahol viszont megszabadul béklyóitól — legtöbb főhajtása ilyen! —, ott tündöklik, a gyermekkor színeit, llobát, Nagybányát, Szinérváralját idézi a nyelv.

Alázata az egyszerűségben van, amely csak a legnagyobbakat jellemzi. „Kassák Lajos anyja: /Istenes Erzsébet — / olyan, mint egy verssor, / úgy szól, mint az ének”. A távlat kellett ehhez a szemérmes, csak közvetve Kassákhoz, a magyar- országi avantgarde atyjához kapcsolódó vallomáshoz? A hajdanában megszökött és mesterét megtagadó költő különösen az A tölgyfa leveleit olvasván vehette észre, hogy mennyire egybesimultak, értéktermő különbözőségük mellett is mennyire egyazon sor folytatói a valamikor összegubancolódott szálak. „Söprű, dézsa, teknő” — ily hétköznapi fenséggel, minden lírát kizárva, sorakoznak föl a régi ágyrajáró szavai, aki tisztelegvén hajdani ősök (kortársak és elődök) és régmúlt helyzetek előtt, a lakás — és lakhatás! — esélyeit ünnepli. E kopár, szinte leíró tárgyszere- tetben benne van-e ama másik nagy vonulathoz, a Nyugathoz és a „pirosbetűs csütörtökkel” ajándékozó főszerkesztőjéhez, Babits Mihályhoz való vonzódás?

Zelk, verscíme szerint is, örökéletű pillanatokat fedez föl: ahogy vagabund szegénylegénytársa, Berda József a fű, fa, virág, a testi kellem és a kielégített érzékszervek világában otthonos — politikumára példa: a háborús förgetegben a „hazug száj” helyett ülepének „tiszta hangját" ünnepli —, ő a nyüzsgő rengetegből (kávéházi asztal, I óversenypálya, küzdések és játékok megnevezhetetlen helyszínei) szakítja ki alakjait. Emlékezetből írott tudósítása mintha azt mondaná, ő sohasem volt jelenlévő, csak a helyzet, a körülmény,avéletlen íratta vele a költeményt. A Székely Aladár-fotó — a könyv fölé hajoló Ady és Babits! — mögé sem ő nézett, Móricz Zsigmon84