Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - SZEMLE - Sándor György: Bodosi György: Völgyvallatás
dot sem ő látta, amint a kávéházban görögdiny- nyét evett kenyérrel, nem az övé a látomás, mely a lóval fellegek közé emelkedő két „varázslót”, Krúdyt és Hunyady Sándort hétköznapi kis ügyei közül kiragadja. És nem, és végképp nem, és a tiltakozásig nem az övé a förtelmes kép, amint a „Töltésen gurul a költő feje ..Ha az övé lenne, nem csúsznának úgy egymásra az idősíkok és a térkép görbületei — „Tegnap Szárszón, ma Kolozsvár alatt” — József Attilát nem követné Szabédi László erőszakos halála, és nem az elillant jóbarátok Nagy László, Kondor Béla, Kormos István, Hajnal Anna, Déry Tibor sűrű fekete sora. Mind nem az övé, hiszen ennyi halállal meg- rakottan szinte már alig lehet élni — és mégis csak benne és általa alakulhat az a kép, az egyetlen egy,amelynek csak így, ily félszavú dadogással, ily „cinkeszárnyú” riadtsággal és ide-oda csap- dosó megrendültséggel van értéke. Ebben az „okos" témaválasztásban, a meglelés pontosságában volna Zelk Zoltán öregkori lírájának az előbbiekben már említett klasszicizmusa? Bizonyos, az itt fölsoroltak véletlenszerű egymást erősítése is közrejátszik ebben. És még valami, amit csak nehezen, a tévedés kockázatával merünk kimondani. Radnóti fiatalkori előlege, a magasan értékelő kritika, sohasem hatott oly számon kérő — és buzdító! — következetességgel, könyörtelen értékkorekcióval, mint az utolsó pályaszakaszban. Zelk, talán még magának sem bevallott önbecsülése — gonoszkodó igazsággal: nagy társaihoz való fölzárkózása — ekkor kapott komolyabban hangsúlyt. Kétségkívül, csupán az egyszemélyű döbbenet, ha nem járna oly meg- adóan az Isten oldalán, azt is mondhatnék ön- marcangolás, hozta létre ezt az állapotot, lét és nemlét határán megoldva a feszélyezettség, a kitörni nem tudás eresztékeit. Egycsapásra elűzve minden görcsösséget és nagy dolgokat létrehívó igyekezetei. Zelk visszanézése önmagára, ez a szubjektumtól csak erősödő tükörkép kellett ahhoz, hogy olyan fényben láthassuk őt, mint ahogyan azt Radnóti Miklós immár fél évszázaddal ezelőtt megjósolta. S ebben az „eleresztett” magáratalálásban; ebben a jórészt „költőieden” lírafölényben engedhető meg az olyasféle „játék”, amely a Főhajtás a túlvilágra című kötetben tárul föl. A versek lineáris sora legfőképp az időt követi, a „főhajtás” adatoló szemérmességét, hogy rögtön azután átadja a helyét egy sokkal közvetlenebb élménynek: a portrérajzoló megrendültségének. Amelynek kiindulópontja lehet ugyan egy másik táj(ember) közvetlen példája és élete, de a legbensőbb titokról szól, önmagát igyekszik legfőképpen megmutatni, lelke mélységeit földeríteni. (Móra Könyvkiadó — Kozmosz-könyvek) SZAKOLCZAY LAJOS BODOSI GYÖRGY: VÖLGYVALLATÁS A decemberi Könyvvilág tájékoztatása alapján azzal a várakozással vettem a kezembe Bodosi György Völgyvallatását, hogy „személyes szociográfiát” olvashatok, s arra is választ kapok, hogy mit is jelent egyáltalán ez az elnevezés. A könyv előszavában Keresztúry Dezső is megerősíti ezt a várakozást, némiképp értelmezve is a „műfajt”; a könyv végére azonban kiderül, hogy Bodosi saját (személyes) ismerőseiről (személyekről) ír, kivéve az utolsó fejezetet, ahol is a megszemélyesített „Völgy” vall. De az is kiderül, hogy szociográfiáról szó sincs — helyette valami mást kapunk. A könyv célját az Előszó és az utolsó fejezet, a Völgyvallatás fogalmazza meg: „A felgyorsult időben felgyorsulva hull szét s épül újra minden. Bár a békesség korában a mindennapok forradalma tovább tart” (5.) — szándéka szerint arról beszélne hát a könyv, amit az évszázados-évezredes kövek is üzennek: „az otthon keresés, a hazára találás, a fennmaradás” (179.) gondjairól; arról, hogyan kell a környezetet, a tárgyakat emberi környezetté, tárgyakká formálni, amint azt valamikor „az anyaggal való közvetlen, ősi, természetes kapcsolatiban élő kézművesség tette (173—4.); arról tenne tehát tanúságot a Völgyvallatás, hogyan kell „közös, igazi nagy hazát teremteni” (182.). A könyv két, élesen elkülönülő részre tagolódik: az első, nagyobbik részben hat művészt látogat meg tihanyi, Tihany melletti otthonukban a szerző: Illyés Gyulát, Borsos Miklóst, Déry Tibort, Passuth Lászlót, Németh Lászlót és Keresztúry Dezsőt. Az ő környezetük bemutatásakor azonban mellékvágányra jut: olyan ellentmondásba kerül, melyet — az Előszó állításával ellentétben — nem tud feloldani. Vagy a tájról, a tárgyakról, a természettel ma is szerves kapcsolatban élő emberről ír, vagy pedig neves művészeinkről. A szerző azonban nem tudott olyan formát teremteni, mely ezt a két pólust egységbe fogná. Valóban bemutatja az otthonokat, a tárgyi környezetet, de ennek a bemutatásnak logikusabbnak, rendszerezettebbnek és aprólékosabbnak kellene lennie, több kép is kellene, az sem újdonság, hogy ki-ki a saját ötleteivel teszi igazán otthonossá, melegebbé, egyénibbé a nyaralóját — ezzel nem tudunk meg többet, mint egy-egy Ez a divat- vagy Lakáskultúra-számból. A többlet az (lenne), hogy a bemutatott otthonok tulajdonosai kiemelkedő művészeink. Most derül ki a könyv esetlegessége, hiszen az, hogy a szerző Illyés, Borsos stb. nyaralójáról beszél, pusztán ürügy arra, hogy Illyésről, Borsosról és a töb- biekről beszéljen úgy, ahogy ő, a szerző megismerte őket. így kellene érdekessé válnia annak, hogy egy-egy művész hol lakik, hogyan, me85
