Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - SZEMLE - Pálfy G. István: Az Illyési tisztánlátás könyve (a Beatrice apródjairól)
meg látni. Ady kortársi olvasóinak lehetett meg ez a gyönyörű s borzongató érzése, hogy valaki mindentlátó szemmel tekint bele — helyettük és értük — egy nemzet sorsába. Felelősebb, elfogulatlanabb írást kevésszer forgathatunk; az irodalom, a szellemi élet erőgyűjtésének kivételes pillanata ez. Olyasfajta tudatalakító, a nemzeti önbecsülést visszaadó szerepe lehet s kell legyen a Beatrice apródjainak, amilyen szerepe volt és van a nemzetiségi magyarság tudatának alakításában az Anyám könnyű álmot ígérnek. Sütő András ugyancsak a személyes emlékezés szálára fűzi fel a maga történelmi mondanivalóit a közelmúltról, mintegy — noha egy évtizeddel előbb írta meg naplójegyzeteit, mint Illyés — folytatásaképpen a Beatrice apródjainak. Illyés ugyanis azt a kort vizsgálja — „a jövő változatlan érdekéért” —, amely egyebek között a nemzetiségi történelem közelmúltját kialakította. Sokszorosan elaknásított terepre lépett az író. Azzal a szokottnál is nagyobb tűzszerészi vakmerőséggel, hogy nemcsak az aknákat szedi fel, de közben azt is világgá kiáltja: kik, mikor, milyen célból, kiknek a halálára számítva fektették le őket. Illyés Vörösmarty nemzethalál víziójának képét arra a korra érzi érvényesnek igazán. Mert mi történt valójában? „Körvadászi módon”, „kerítő falkásan” leterítettek egy forradalommal védekező munkásosztályt és népet; körülvették, mint Szovjet-Oroszország természetes szövetségesét a „más köpenye mögül vitézkedő” miniimperialistákkal, s amikor már a nyakára ültették Horthyékat, elmondták nacionalistának, fasizmus előtti fasisztának; a népet azonosítva azzal a képpel, amelyet róla nem minden hátsó szándék nélkül kívülről kialakítottak. Mintha lehetne olyasmi, hogy valaki szocialistaként fekszik le, és fasisztaként ébred másnap. A bélyegragasztók azonban, akik éppoly kéjjel tapasztották erre a népre a bűnösség bélyegét, ahogyan az elfogott vöröskatonák homlokába vágták az ötágú csillagot, másfajta logikával dolgoztak. A lélekre, az öntudatra is vereséget akartak mérni. A bűnösség rágalmával szép lassan kialakítani a bűntudatot, a szégyent, a hallgatás kényszerét. Pedig a csend — ahogy Illyés mondja — „a földre tepert áldozat ez esetében sem a halálos, hanem csupán a kéjes hörgést akarja nem hallhatóvá tenni.” A hallgatás erről, különösen az emigráció hallgatása, vagy túlontúl halk szava már akkor önveszélyes volt; valós nemzeti vagy kelet-európai forradalmi érdek nem fűződhetett hozzá. A történelmi egyenes meghosszabbítása mentén sokáig nem az enyhülés, hanem a nemzetiségük miatt, népcsoportokra, személyekre, olykor „csak” könyvekre kimondott anatéma jeleit látjuk. Viszonzásképp? De mire? A gyűlölet ilyen mértékére nincs igazolás visszafelé sem a történelemben. „Hogy nem hatás-visszahatásról van szó, nem valamiféle ingalengésről, arra a bizonyíték, hogy ez a felgyűlt szenvedély hatvan év után sem csitult...” Indulatok tisztázása lehet tehát a legfontosabb célja és eredménye ennek a kötetnek is. Egy olyan korban végre, amely — mint Grezsa Ferenc jelzi — a lenini politika elveivel és gyakorlatával cserélheti fel a beneíit. Ez a következtetés mutatja leginkább, hogy Illyés „visz- szaérzése” nem terméketlen múltba nézés. Amit a múltról mond, az egyben program is, vagy legalább valamely jövőépítő program magyarázata. Keserűbb csalódása nem volt sehol a huszadik században európai ország munkásosztályának. Lesből, hátulról döfték le — joggal testvérinek hitt kezek. Kun Béla 1919 nyarán a Tanácsok Országos Gyűlésében még a szomszédos országok forradalmasuló proletariátusának mozgalmától várta az igazságtevést, a világforradalom eljövetelétől. Nem sokkal utána a napi gyakorlatban kellett neki is tapasztalnia, a nacionalista szenvedélyek fel korbácsolása mennyire háttérbe tudja szorítani a proletárinternacionalizmus erőit. Az összehasonlító történettudománynak, sőt magának a párttörténetírásnak is lehet még szava ehhez a történethez. Fojtogató ellentmondások emlékét hordjuk magunkkal, amelyekről most van igazán kialakulóban szókimondó kép. Mert valóban kimondandó ellentmondásba keveredett akkor a magyar haladás tábora. Míg „a sok vonatkozásban joggal prefasisztának bélyegzett »ellenforradalmi Magyarország« megtörésére keresett szövetségest” olykor a kisantant táborában is, „a kisantant akkori vezető politikusai röviden Magyarországnak, még rövidebben annak a magyar anyanyelvű tömbnek a széttörésére fogadtak szövetséget, amelyet mint a forradalmi Magyarországot is pusztulásra szántak”. A haladás a hivatalos Magyarország ellen volt, a kisantant az egész nemzet ellen, de a kor zűrzavarában nehéz volt megmeglátni a különbséget. Különösen úgy, hogy közben Horthyék harsogták a nemzetvédelem jelszavait, kompromittálva olyan fogalmakat, amelyek nélkül józan politika aligha képzelhető el. így alakult, hogy az „emberi és nemzeti szabadságjogok védelme, amely világszerte a haladás élcsapatának hagyománya volt, elvakult maradiaknak adott eszmei fegyvert”. Kérdés azonban ma is változatlanul: a nemzet és még inkább a nemzeti szabadságjogok állítandók-e ítélőszék elé, mert egy sanda politika egykor kisajátította őket? Az a politika érvényesíthette az igazságot is taktikai fegyverként, a szellem mai emberének azonban nem érvényesítenie, hanem képviselni kell az igazságot, s ez már erkölcsi kötelezettség, amelyet nem adhat föl önmaga feladása nélkül. Erre az erkölcsi vállalásra buzdító cselekedet ez a könyv, amelyről nem túl merész jóslat azt jövendölni, hogy még azoknak a körében is hatni fog, akik nem olvashatják, hiszen a nemzeti tudat a hajszálcsövesség mintájára is gyarapodhat; és hatni fog ott is, ahol nem áll majd a könyvesboltok és a könyvtárak polcain. A szenvedély tüzében megőrzött realitás tanító leckéjét innen lesz érdemes tanulni. A népi hűséget, a következetes 77
