Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - SZEMLE - Pálfy G. István: Az Illyési tisztánlátás könyve (a Beatrice apródjairól)
SZEMLE AZ ILLYÉSI TISZTÁNLÁTÁS KÖNYVE — A Beatrice apródjairól — Illyés Gyula esszéregényének, a Beatrice apródjainak valódi jelentőségét — noha máris klasszikusnak tudott, műfajújító remeklésről van szó — aligha lehet pusztán irodalmi, esztétikai értékekkel mérni. Minden jó műtől azt várjuk, hogy a világ legalább egy darabját teremtse újra; ez a regény azonban többet tesz ennél: nemcsak az újrateremtés mikéntjével és vitathatatlan eredményével nyűgöz le, de a választás bátorságával is. Azzal, amit a világ már-már „elfelejtett” dolgaiból újrateremtésre kiválaszt. Kétszeresen is igaz tehát Száraz György értékelő ítélete a regényről : új élet és új stílus — tegyük hozzá: gondolkodási, magatartási stílus — kezdődik vele és általa — legalább a történeti műfajban. Korunk képéhez lesz majd jó adalék, hogy éppen most, a hetvenes évek végén szólt, mert szólhatott az író a csaknem hatvan évvel ezelőtt történtekről. Épp most, amikor mindjobban kiderül, hogy felnövekvő ifjúságunknak különösen a huszadikszázadi történelmi tudatában egyre aggasztóbb hiányok mutatkoznak; amikor felmérések tényei panaszolják, hogy a megkérdezett fiatalok fele nem tudja például, mikor omlott össze az Osztrák—Magyar Monarchia, s ami még fájóbb: mi volt 1919 forradalmának lényege. És amikor — ez a folyamatok ellentmondásossága — a szellemi élet egy része, mert idáig nem teljesítette igazán a feladatát — különben, hogy nevelődhetett volna tájékozatlan ifjúság? — egyre sürgetőbbnek érzi, hogy megtörje a már hagyományosnak tekinthető hallgatást a forradalmak szétverésének, a trianoni tárgyalásoknak, s a Horthy-rendszer országra, népre szabadításának részletes körülményeiről. Mindenfajta tudatlanság közömbösséget szülhet legbelsőbb ügyeink iránt, s azt a furcsa nyugalmat keltheti, olykor még jóindulatú megfontolással is, hogy történelemmagyarázatnak épp elég annyi, amennyit tudunk; hiszen jobb talán, ha keveset foglalkozunk ezzel a korral, mert úgy kevesebb a „bűnös” következtetés is. Pedig nyilvánvaló, hogy téveszméket csak igaz eszmékkel, pontos és alapos tudással lehet legyőzni, hallgatással soha és semmiképp. Illyés most tudatlanságunk szégyenét villantja ránk. Olyan dolgokban is, amelyekben biztosnak vélhettük a tájékozódást. Új vonásokkal gazdagítja például a Károlyi-, a Jászi Oszkár-portrét, ismét teljesebb fénybe állítja a „Károlyi kiáltvány” körüli ferdítéseket; a Tanácsköztársaság parasztpolltlkájának eddig nemigen említett hadi- kommunisztikus jellegére s a pesti munkásság önkéntességével szemben a parasztság épp aratásidőben való sorozására utalva tisztázza a nem eléggé körültekinthető szövetségi politika erőveszítő hibáit, vagy a harcok kimenetele szempontjából a nemzeti színek elmaradásának következményeit. Befelé is könyörtelen tehát, nemcsak kifelé. Visszanézésnél igényesebb visszaérzése a magyar történelem forradalmakat követő második „mohácsi pillanatára” — igaza van Márkus Bélának — csakugyan nagyidai szemlélettel, lemeztelenítő iróniával számlálja elő a magunk betegségeit is. Tudva persze a valóság arányait, s tudva azt, hogy másutt még tankönyvekben is miféle ábrázolást kapnak ezek a „magyar betegségek”, s miféle ábrázolást kap maga a magyarság. Illyés a nemzeti tudat alakulását a belső és külső hatások együttesében vizsgálja. Azaz tudja, hogy amit magunkról gondolunk és írunk, nem lehet független attól, amit a környezetünkben gondolnak és írnak rólunk. Élj tehát, író, a lehetőségeiddel! — így biztatja magát, hogy tényeket szegezzen szembe a hallgatással vagy a rossz lelkiismeretből fakadó vélekedésekkel. Azt akarja, hogy ne megkésett Fabrice del Dongóként járjunk a mi Waterlooi harcmezőnkön, még hatvan év múltán se ismerve fel lényegi összefüggéseket, hanem — mint az ő akkor 17—18 éves nemzedéke tette — őrizzük hűségünket a magyar baloldal eszméihez, és ennek alapján vegyük számba az igazságtalanságokat. Nem akármiről van szó. Illyés szerint nemcsak a magyar nép egész huszadik századi szabadságmozgalma bukott el, de „akkor és ott dőlt el, a magyar forradalmi szabadságharc végső csatáiban — pontosan fél századra Közép-Európa sorsa." Annál izgatóbb, hogy se nálunk, se másutt nincs a Tanácsköztársaság „leterítése” utáni sorsfordító éveknek megbízható és méltó megjelenítése. Se a történettudományban, se az irodalomban. Jórészt járatlan úton indult tehát Illyés Gyula, s épp ezért — ha tetszik — avantgarde regényt írt, amelynek az újdonsága, az avantgardizmusa, a szokatlansága, a műfajújító leleménye az, hogy ami a történelemben a tudomány hiátusa miatt megszakítottnak látszik, azt egy regénybe szőtt ön- és közéletrajz folyamatosságába ágyazva adja elő. A történelmi tudnivalót szokatlan és újszerű természetességgel építi bele az ifjúi önmagát, családját, barátait és környezetét idéző emlékezésbe. Oly természetességgel, hogy a cecei, a dombóvári, az angyalföldi vagy a Gellérthegyi óráknak és napoknak magunk is részesei lehetünk, magunk körül érezzük a történelem levegőjét. A látszólag az emlékezet csapongásaira hagyatkozó írás belevisz bennünket a történelem sodrásába. Az í-ó formát ad az alaktalannak, s rámutat: ez a hiteles történelem. Ilyen mélységekbe csak a keveseknek adatik 76
