Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Hegyi Imre - Kovalik Márta: Profán ballada
szüleire, sőt inkább azt mondtam, hogy tisztelje őket, noha figyelmeztettem: nagyon nagy gondot vesz a vállára. RIPORTER: Tulajdonképpen az életedből 20 év az ő normáik szerint pergett. ZOLTÁN: Több, 24 év. Úgy ment minden, ahogy ők kívántak. Örök életükben óriási befolyással voltak a volt feleségemre, ő pedig énrám. És eszerint zajlott az életünk. RIPORTER: Bocsáss meg, hát reggeltől-estig hajtottatok éveken át és nem volt más cél, csak az, hogy még egy szintet, még egy szuterént, még egy szobát. ZOLTÁN: Igen, ez egy furcsa dolog és ma már visszatekintve soha, soha nem tudnám végigcsinálni, de végig kellett csinálni, és ha nagyon drasztikusan akarok fogalmazni, akkor azt kell mondanom, hogy ebbe. . . ebbe a küzdelembe hanyatlott bele, pusztult bele a feleségem, itt esett el. RIPORTER: Torz fricskája az életnek, hogy te, aki összehoztál 24 év alatt három szintet, 6 szobát és többszáz négyzetméter lakóterületet, most a saját lányodnál könyörögsz konyhahasználatért. ZOLTÁN: Valahogy megpróbálom rádöbbenteni, hogy .. . hogy ez nem valós élet.. . RIPORTER: Megpróbálod rádöbbenteni... ZOLTÁN: Én optimista voltam, hittem az életben mindig, talán ezért tudtam visszavergődni az infarktusból is. Csupán egy epizódot hadd mondjak el neked. Reggeli után vagyunk a feleségemmel. Mosogatás jön, fürdőszobában, kagylóban. Viszem a tányérokat, a késeket, a villát a kávéspoharakat, a lányom mossa a fogát, beköp egyet a kagylóba és utána én mosom el az edényeket. RIPORJER: Hány mosogatóhely van? ZOLTÁN: Három konyha van. Egy a szuterénben, egy a földszinten és egy az emeleten. Én megtehettem volna azt, hogy a feleségem halála után, egy év múlva se szó se beszéd megnősülök, azt veszek el, ekit akarok, úgy veszem el, ahogy akarom, elfoglalom a teljes lakást, befalaztatok minden ajtót, ami az anyósomékhoz vezet, nem tettem, helyette vállaltam a háromévi egyedüllétet... RIPORTER: Azt, hogy fürdőkádban mosogatsz, könyörögsz, hogy bejuthass a konyhába, és azt, hogy körülötted összesúgnak: középkori várúr szokásainak megfelelően tartartottad meg volt feleséged emlékét és ennek az emléknek béklyójában megfojtottad a magad újrakezdési lehetőségét és tulajdonképpen elrontottad a gyerek életét. ZOLTÁN: Igen. RIPORTER: Bocsáss meg, meghalt az első feleséged és azóta vad vehemenciával hordtad össze, mint a szorgalmas méhecske a másik csodapalotát a Balaton partján. Ez a tehetetlenségi nyomaték, a felvett életstílus miatt volt...? ZOLTÁN: A balatoni villa aközben épült, miközben a feleségem meghalt és infarktust kaptam. Az egy torzó maradt. Utálom a torzókat. RIPORTER: Nem érezted, hogy a nagyszülők életritmusa dolgozik benned tovább, a „kaparj”, a „hordd”, a hadd csodálják, legyen csodálatos a homlokzata, mégha belül nincs is befejezve. ZOLTÁN: Nem, azért nem, mert azóta — most csodálkozni fogsz —, amióta azt befejeztem, úgy éreztem, mindent, mindent befejeztem. Most nemcsak az építkezésre gondolok, hanem ma már jut időm arra, hogy foglalkozzam önmagámmal, hogy kicsit emberibb módon éljek, tehát, hogy a nap 24 órájából ne 18 meg 20 órákat dolgozzam, hanem dolgozzam csak 8 órát... RIPORTER: Bocsáss meg, megint visszakanyarodok, befejezted ezt a csodapalotát, mármint a balatonit, amelyik telekkönyvileg, tulajdonjogilag a még nem is nagykorú lányodé. ZOLTÁN: Igen. 57
