Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Hegyi Imre - Kovalik Márta: Profán ballada
RIPORTER: Azt mondd meg, minek fog örülni ez a gyerek az életben? ZOLTÁN: No látod, ezt a kérdést nemcsak önmagámnak tettem föl, hanem föltettem már neki is. RIPORTER: Ne haragudj, egy ilyenfajta életvitel mellett ez olyan költői kérdés. Mindent az ölébe raktál, amit Európában 1979-ben egyáltalán egy ember ölébe lehet rakni, nemhogy egy gyerek ölébe. Elítéled, hogy anyagi szemüvegen át látja a világot és te raktad rá ezt a szemüveget. Gondoltál arra, hogy te magad tetted gonosszá a lányod? Szörnyű, hogy ezt én fogalmazom meg, de te építettél föl benne egy mítoszt. Igen, ezzel a középkori szobalezárással és most mersz csodálkozni, hogy ő a korábbi kellemes illúzióit védve harcol a te újrakezdésed ellen. Nem veszed észre, hogy te magad vagy az oka a történteknek? ZOLTÁN: Legalább annyit vártam volna, hogy: „Köszönöm apám, hogy ennyit tettél meg értem, hogy így bocsátasz útra”, — mert hiszen maholnap betölti a 18. életévét. Most már csak egyetlenegy van, tovább dolgozni... RIPORTER:.. . a „vár”-ban, vagy a „vár”-on kívül? ZOLTÁN: Csak a váron kívül, ott semmi körülmények között sem. Ott minden tégla, minden ablakpárkány, arra emlékeztetne, hogy milyen sok-sok keserűséggel, kínnal kellett ott összehozni mindent. Azt nem, onnan menekülni szeretnék. (Dallam) A CSALÁD EGYIK BARÁTJA: Nézd, elég nehéz nekem erről beszélnem, mert teljes mértékben a szülők maradiságán, az életfelfogásán . . . RIPORTER: Bocsáss meg, az maradiság, hogy egész életükben dolgoztak és összekapartak egy háromszintes, négymillió forintot érő villát? A BARÁT: Áz egész életük célja az volt, hogy mindig az anyagi javak révén próbáljanak mások felé közelíteni. Barátaik nem voltak . . . RIPORTER: De Gyula, nem értem! Zoltán doktori diplomával rendelkező, kiművelt emberfő, vállalata első szakembere. Hogy nem tudott időben eszmélni, hogy vette észre, hogy nem a saját életét éli! A BARÁT: No ez az a kettősség lényegében, amelyben ők őrlődtek. Egyrészt látta a jövőt, látta a hivatását, hogy mit kell neki csinálni, másrészt érezte, hogy ezeket az embereket ő már nem tudja megnevelni. Ugyanakkor érezte, hogy az a fizetés, amit ő kap, szinte csak aprópénz ahhoz képest, amit a nagyszülők az asztalra tudtak tenni. Hazajött a hivatása gyakorlása után és aztán bele kellett esnie a szülők legkülönbözőbb gazdasági manipulációiba. Ebben őrlődött fel az egész család. Ismerem gyerekkorától, szinte azt lehet mondani és tudom, hogy egy ideált kergetett egész életében, de ezt nem tudta elérni. Lehet, hogy ebben közrejátszott az is, hogy nem volt elég erélyes, nem volt elég határozott akkor, amikor azt kellett volna mondania a nagyszülőknek, hogy elég és én inkább elmegyek újra egy szoba—konyhás albérletbe, de nem vagyok hajlandó a ti életeteket élni, csak azért, hogy mondhassam, nekem egy három vagy négyszintes házam van, meg millióim és közben nem élek. (Dallam) NAGYMAMA: A mienk majdnem a... majdnem az egész. A ház, a pénz. Az egész telek a mienk volt és a felét rájuk írattuk ajándékképpen, és arra kezdtünk építkezni, mert akkoriban nem lehetett egy családnak ilyen házat építeni. És ő ide beül most, és itt akar élni egy ilyen fiatal nővel a gyerek mellett. RIPORTER: Az a baj, hogy fiatal? 58
