Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - Jékely Zoltán: Póta (elbeszélés)
Póta sorsát; hol elvágott torokkal, hol véres halántékkal láttam magam előtt, hol forró és az előbb még mellettem vonagló teste küldött utánam visszahívó mágneses sugarakat. Tettem irtózatosan marcangolta lelkiismeretemet: meg szerettem volna halni, el szerettem volna bújdosni az emberek elől. — Miért is mentem bele ebbe a halálos játékba? — tépelődtem, hisz ezt a szerencsétlen asszonyt sem tudtam volna tovább boldogítani, mint a többi nőt, akik, vesztükre, megajándékoztak szerelmükkel. — Hogyan követhettem el ilyen meggondolatlanságot, amikor jól tudhattam, hogy felfedeztetés esetén egyszersmind legjobb barátomat, Póta fiát is feltétlenül elveszítem? Már a sporttelep körül ténferegtem, amikor iszonyú magasból és iszonyú messziről, halk, búgó érczümmögés ütötte meg a fülemet. A német katonai teherautópark őre valami jelt kaphatott, mert riadtan sípjába fújt; sátrakból és félig földbevájt autókból németek és vlaszovista ukránok szökdöstek elő, begyújtották a motorokat és villámgyorsan a sűrű sétatéri fák alá igyekeztek terelni őket. Egy tarka galambcsoport veszett szárnyalással körözött a fejünk felett, míg iránytvéve neki nem vágott a monostori erdőnek. A városban, valahol az állomás körül, megszólalt egy sziréna, azután egy második s egy harmadik, s nemsokára lüktető sikongások kórusa nyomta el a növekvő érczümmögést. Mire azonban a szirénák elcsöndesedtek, az érczümmögés eget-földet rázó harsogássá dagadt. Fent, egy tőlünk idegen szféra embertelen magasságában, apró, tűhegyre sem szúrható, ezüst szúnyogok rajai csillogtak a kora délelőtti napban. Olyan szépek és földöntúliak voltak, hogy félni tőlük egyáltalán nem lehetett; éppen ezért nem is értettem a német katonák lázas rejtek-keresését. Egy foghíjjas deszka- kerítésnek támaszkodva figyeltem a fejem fölött nyüzsgő szárnyas nappali ezüstcsillagokat, csodáltam, hogyan játszadoznak kéjes biztonságérzetükben az ég végtelen szövetében ... De hirtelen irtózatos süvöltés rázta meg a levegőt, utána pokoli reccsenések szaggatták meg a város csendjét, mintha az ércbelű föld is belehasadt volna. Süvöltés süvöltést, robbanás robbanást követett; néha egészen közelről egy óriási hajó dudája módján bömbölt valami; vad kalapálás és sujkolás hallatszott, s utána akkora detonációk, hogy azt hittem, meghasad a dobhártyám. Anélkül, hogy ösztöneimmel a magasság cicázó ezüst-szúnyogjai s a föld hátát hasogató éktelen robbanások közti összefüggést felfogtam volna, halálfélelemtől torkonragadva vágtam magam hasra a hitvány kerítés tövében. Fejemet kígyó módjára fel-felütve láthattam, hogy a város több pontjáról tornádó-tölcsérszerű füstgomolyagok hömpölyögnek az ég felé... S ettől kezdve alig-alig gondoltam magammal: mind Pótán s családján járt az eszem, annál is inkább, mert a legnagyobb füstkolosszus látszólag éppen abból a városrészből emelkedett, ahol ezelőtt jó félórával életem legszebb és legszörnyűbb pásztorórája zajlott le. — Bár inkább én halnék meg, fohászkodtam félőrült lélekkel, — bár csak vágna belém a legnagyobb bomba s szaggatna atomjaimra, hogy semmi nyomom ne maradjon ezen a földön! Pár percre minden elcsendesedett. A város alsó része felől tornyosodó füst valóságos Himaláját rögtönzött az égbolt alatt, s benne a habosfehér gleccserektől a kormosfekete sziklákig mindenféle geológiai alakzatok váltakoztak. A temérdek halottra gondoltam, akiknek kiröppenő párája most ezzel az egetverő, hánytorgó füstgomolyaggal elvegyül. S hirtelen, egy számológép golyóit tologató gyermek vizsgái zavarával kezdtem számbavenni közeli s távoli rokonaimat, ismerőseimet, s magamban valamennyitől elbúcsúztam. Tisztán emlékszem: egy pillanatra családapának képzeltem magam, fiatal apának, aki gyermekeit és hitvesét egy ilyen földindulás poklában kell tudja. De az újrakezdődő zümmögés, a visszakanyarodó apró égi szörnyek megakadályozták képzelgésem kibontakozását. Most már szú'kölő kutya módjára kushadtam le a közeli folyóárok iszapos fűzgyökerei közé, fejemet nyirkos kövekre szorítottam s úgy vártam az 12
