Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - Jékely Zoltán: Póta (elbeszélés)
ismétlődő borzalmakat. Mielőtt az újabb dördülések bekövetkeztek volna, két horgász, botjait eldobálva, akár a menekülő békák, rémült üvöltözéssel vágtatott be a folyóba s meg sem állott, amíg nyakigérő vízbe nem jutott. S a pokol nemsokára újból a szerencsétlen városra szabadult. Újabb tíz percig recsegett-ropogott a világ, mint egy rossz hajó; újabb tíz percig vártam megsemmisülésemet, de most már úgy, hogy 99 százalékig biztosra vettem: ha van Isten az égben, most mindjárt megbüntet az imént elkövetett gaztettemért. . . Az apokaliptikus szúnyogtojásokból ezúttal nemcsak az alsó városra jutott: a Szamos túlsó partján szürke porfelhő jelezte néhány ház megsemmisülését, s én, megvallom, forró hálát érezve az isteni igazságszolgáltatás emberi módon késlekedő és gyarló volta felett, mintha csak egy kisebb kerékpárszerencsétlenségből tápászkodtam volna fel, ruhám-tisztogatva kapaszkodtam ki a gödörből, mely könnyűszerrel sírom is lehetett volna. A két halász is kilábalt a Szamosból s családjukért jajveszékelve, csuromvizesen iramodtak neki a városnak. Nem sokat haboztam, hanem vizes nyomukba szegődve szedtem a nyakamba én is a lábam s rohantam, ahogy csak lélegzetemtől kitelt. A Sétatér elején néhány alkatrészeire szaggatott óriás teherautó roncsain, gyökerestől kifordított, vagy tövig hasított százéves fákon, ágak közé felhajított szemetes kocsin és tábori lapáton tapasztalhattam először az égből jött emberi rombolás gigászi erejét. Az utcákon mindenütt félőrült emberek rohangáltak. Családtagjaik nevét ordibálták, mint ahogy máskor eltévedt gyermek után kiáltoz a kétségbeesett anya — s az első mentőautó, hátuljából kilógó emberi végtagokkal, maga után sötét vérfonalat hagyva, szirénázva száguldott a klinikák felé. Máskülönben ez a városzrész annyira ép volt, hogy amint rohantomban házait figyeltem, egyre erősebben éledt bennem a reménység Póta életbenmaradása iránt. Útközben megvadult lovakat, lisztesmolnárhoz hasonlatos, mésztörmelékkel befent, tépettruhájú embereket láttam, akik tán őrülten, de élve menekültek a pusztulás fókuszából. A város minden irányából érkező mentőautók hozták a megcsavart lábú, még vergődő, vagy már élettelen testeket. Csoda-e, ha ennyi rémség láttán az az őrült gondolat is megjárta a lelkemet, hogy vajon nem az én bűnöm vonta-e a városra az Isten haragját, s hogy vajon az élőhalottak, s a romok alatt szét- mállottak ezrei nem az én áldozataim? Pótáék házát végre megpillantottam. Egy ablakszem, egy cserép nem sok, annyi sem hiányzott róla. Az öröm megtízszerezte maradék erőmet s már valósággal repültem a lakás felé. A reggeli eset és kínos következménye: kiebrudaltatásom ténye, teljesen elfoszlott a szeretett család, mindenek felett Póta életbenmaradása tudomásulvételének örömében. Ujjam remegve tapadt az előszobacsengő kis elefántcsontgombjára, s a nyomásra támadt belső zörrenés hirtelen korareggeli és mostani lelki állapotom közti különbségre döbbentett rá: ezalatt a másfél óra alatt mi minden játszódott le lélekben és világban a két gombnyomás között! . . . . . . Póta azonnal jön, papucsának suhogó dobbanását már hallom is a szőnyegen, nyílik az ajtó és én térdre vetem magamat tolipihés papucsa előtt, — lelkendeztem s néhány pillanatnyi meddő várakozás után ismét becsengettem. . . .Vagy Ervin jön, s én két tenyerembe fogom okos kamaszos arcát, és megcsókolom. Egymás nyakába borolunk a boldogságtól, hogy élünk, hogy nem kellett időnap- előtt itt hagynunk Vivaldit, Beethovent, Chopint... De még mindig nem jött senki. .. .Esetlegaz öreg vidra botorkál elém, nagyot néz ugyan, hogy máris visszaszem- telenkedtem, de látván arcomon a Tékozló Fiú töredelmét, hallván igéit az őszinte bocsánatkérésnek, csak fejemre illeszti száraz halászkezét s beinvitál; én leülök szokott helyemre: a hintaszékbe, s minden marad a régiben közöttünk, mintha misem történt volna ... 13
