Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - Jékely Zoltán: Póta (elbeszélés)
JÉKELY ZOLTÁN PÓTA — Hát igen, az ősember ... — bólogatott Mózsa, a fiatal, görn/edthátú jobbsorsra érdemes könyvelő, s érezvén, hogy rajta van a sor, igyekezett rejtelmesen érdekfeszítő arcot ölteni. — Az ősember tett engem is halásszá — sóhajtott nagyot — méghozzá egy pokoli szerelmi kaland közvetítésével. . . Kalandot mondok, pedig csak annak indult, de most, másfél év távlatából, meggyőződésem, hogy életem legelhatározóbb élménye. Mivel e történetet e városban nagyjából, s persze csak külsőségesen, úgyis ismerik, ne tartsatok lovagiatlannak, ha hőseit megnevezem; megtehetem bátran: kettejük halott, a harmadik pedig ki tudja, hol kóborol a nagyvilágban? ... A hatalmas boltíves szobába, amelyben annak idején a tragédia lejátszódott, az emlékezés és avezeklés kényszere sodort. Egyéves hányattatásom idején hányszor nem gondoltam erre a pillanatra! Ervin barátom felugrott a zongora mellől és elfogódottan borult a nyakamba; egy szava sem volt, de forró könnyei minden beszédnél ékesebben bizonyították, hogy az eltelt esztendő alatt mennyire hiányoztam neki,s hogy időközben feltétlenül megbocsáj- tott. Ahogy arca arcomhoz ért, ahogy melle a mellemen zihált, megint az édesanyja, a szerencsétlen Póta jutott eszembe, akinek Ervin nemcsak fia, de egyenesen férfi változata is volt: annyira egyek voltak ők, anya s fia, testben s lélekben, s rám annyira egyformán hatottak, hogy a végén magam sem tudtam: melyikük kedvéért is vagyok a ház mindennapos vendége, s hogy az Ervin iránti különleges baráti vonzalmam nagyobb-e vagy a Pótához való szerelmes hajlandóságom. De nem volnék igazságos, ha az Ervin édesapja, Gedeon bácsi iránti tiszteletemet és csodálatomat elhallgatnám: hisz benne mindig egy múltszázadból ittrekedt jó magyartudós bölcsességét és zamatosságát csodáltam, egy atavisztikusan kristályosodott életforma módszereit, élete időtlenségét, melynek egyrészt Catullus- és Vergilius-kö- tetek, másrészt egy-két márkás angol horgászbot és napi egy liter asztali bor voltak a felségjelvényei. Ehhez a módszerhez hozzátartozott bizonyos tisztes távolságtartás tudományokba mélyedt személye és kis családjának mindennapos élete között. Otthon töltött idejét „irodának” nevezett könyvtárszobájában morzsolgatta, nagyon szép könyvek — főleg a XVII—XVIII. századi erdélyi —, általa „protestáns barokk”-irodalom remekeinek nevezett, régi kalendárium-szagú művek és különféle horgászati cikkek múzeumában. E szoba falán egymástól arasznyi távolságra kaptak helyet a Bólyaiak, Bőd Péter, Páriz Pápai rézmetszet portréi, és néhány, a fogás helyszínén fotografált óriási hal képei; a polcokon és fogasokon pedig halász- és vadásztarisznyák, régi gyertyatartók és valami ódon patikából szerzett edények váltogatták egymást. Az öregapja Barabás-festette mellképével átellenben Conrad Witz, svájci primitív „Csodálatos Halászat” című festményének másolata díszlett. Ahányszor betettem ide a lábam, mindig úgy néztem meg apróra mindent, hogy valaha az ittlátottak mintájára rendezhessem be én is a világ ferdeségei és ocsmányságai ellen menedéket adó tusculánumo- mat. . . ... Szememben a viszontlátásnak készülődő keserű-édes könnyeivel körülnéztem a széphajlású XVIII. századbeli boltívek alatt. Tekintetem hamarosan fennakadt Póta mellképén, vagy még inkább a tenyérnyi széles gyászszalagon, mely baldachinszerűen folyta körül az egykori, virágzó leány vörös ajkú, huncut szemű, bakfis mosolyú arcát. S megint belém mart a bizonyosság, hogy Póta halott, s ismét tépázni kezdett a szörnyű bűntudat: halálának, ha közvetve is, de én vagyok az oka. Leroskadtam egy székre és 9