Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - Jékely Zoltán: Póta (elbeszélés)
éreztem, hogy nem bírom visszaparancsolni könnyeimet, bár tudtam, hogyha sírni találok, Ervin alkalmasint olcsó megoldásnak, talán éppenséggel krokodil-könnyezésnek minősítené: — Játssz valamit — könyörögtem neki —, hisz idestova másfél éve nem hallottalak! Ervin először kékesfekete hajába — jaj, a Póta fürtjei e fiú fején lombosodnak tovább! — aztán a rendetlenül széthányt kottákba túrt bele s nemsokára ólmos- ezüstösen és csapzott-bágyadtan zendültek meg egy Chopin-ballada euthanáziásan szép akkordjai. Az utolsó napokban hányszor hallgattuk! A rekamién, saját hímzésű párnáin ülve, könyvvel vagy himzőrámával kezében, Póta úgy ült, mint valami keleti fejedelemasszony. Kezem gyakran érintette illatos, fehér bőrét, s szemünk gyakran ígérte vágyaink közeli beteljesülését. Tudtam róla, — ő maga árulta el — hogy idestova tíz éve nincs alkalma megbizonyosodni jól konzervált nőisége értékei felől, hogy az ura, amióta horgászbotot vett a kezébe, úgyszólván beismerte férfiúi méltatlanságát az ő rugalmasan fiatalos asszonyi bájaira, s hogy a hűtlenségtől nem is a férje iránti szeretet és megbecsülés, hanem egyszerűen a megfelelő lovag hiánya tartotta vissza. Arról a reményéről, hogy férje az átkozott horgászszerszámot valaha is az ő javára ejtse ki kezéből, e szörnyű mánia tizedik esztendejében természetesen végképp le kellett tennie. Férje viselkedésének minden jele azt mutatja, hogy azt a csodát, amit valaha a szerelem és a felesége iránti rajongás jelentett neki, ezentúl már a vizek partján keresi . .. E vallomás után bizonyossággal éreztem, hogy Póta az első kínálkozó alkalommal zsákmányomul esik. Kezdetben a négyesben rendezett horgászkirándulások ígérték ezt az alkalmat. Ilyenkor Gedeon messzire elcsatangolt a berekben s meg-megtörtént, hogy Ervin is veletartott. Egy ízben Pótával ketten maradtunk s mihelyt „lőtávolon” kívül tudtuk őket, egymásnak estünk. Testünket a nap olvadt arannyá változtatta, azt hittük, mindjárt egymásba szakadunk, — de zörrent a bokor, s a következő pillanatban egy rőzsegyűjtő öregasszony vigyorgott reánk. Ervin is visszaúszott nemsokára; az övére fűzve két szép hal fickándozott, apja őrült szenvedélyének pompás igazolása . . . Ez volt az első menete annak a gyönyörteljes küzdelemnek, amely azután az alább elmondandó tragédiát idézte fel, s a halál s az őrület szelével sodorta el mellőlem legkedvesebb barátaimat. Július másodika volt, ama napnak verőfényes reggele, amely — az enyémnél ezer- szerte nagyobb emberi tragédiák felfedezése folytán — a régi pusztító tűzvészek és ellenséges dúlások gyászemlékét is elhomályosítva, íratta be magát a város krónikáiba. Csordultig a tegnapi kirándulás kéjes kudarcának élményeivel, egy félig átvirrasztott, félig vágytól korbácsolt, buja álmokban eltöltött éjszaka után, kedvetlenül bóbiskoltam hivatalomban. Álmaim képzetei nem hagytak nyugton. Mielőtt még főnököm bejött volna, az egyik kollégámnak hirtelen fellépett fejgörcsöt jelentettem, s lélekszakadva indultam egyenesen Pótához. Ha a szerelmesek Istene velem van, jókor érkezem: az asszonyon kívül senkit sem találok a házban. Halálos szívdobogás verte a bordáimat, amikor ujjamat az előszoba csengőgombjára nyomtam. Odabent valami matatás hallatszott, de az ajtónyitást egyelőre hiába vártam. Végre megismertem Póta marabu-papucsos lábának surranását az előszoba szőnyegén — s a következő pillanatban ott álltam vele szemtől szembe, zihálva, és dadogva. — Bocsáss meg, — hajtottam főt előtte — de ha nem rohantam volna hozzád, megőrültem volna! Póta reszketeg ujjakkal húzogatta összébb a keblén s a combja táján, selymesen omló háziköntösét — valószínűleg az imént rántotta magára — s zavart tiltakozással szenvedte el ügyetlenül forró kézcsókjaimat. — Ki van idehaza? — sziszegtem arcába s rémült figyeléssel álltam az előszobában. Póta nem válaszolt. 10
