Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Hegyi Imre - Kovalik Márta: Profán ballada
ZOLTÁN: Annyi minden történt azóta. Most nősültem éppen. RIPORTER Megnősültél? ZOLTÁN: Igen két hete. RIPORTER: Látod, most adom a meglepettet, pedig hallottam róla. Nem mertem megkérdezni, azt hittem, nem jössz elő vele. ZOLTÁN: Miért ne jönnék elő vele, nem követtem én el bűntényt. RIPORTER: De nem lehetett ez egyszerű. ZOLTÁN: Te, én három évig a maximális tiszteletet megadtam a feleségemnek. . . RIPORTER: Hány évi házasság után? ZOLTÁN: 24 évi házasság után. Hát három év után tovább kellett lépni, nem lehetett, nem lehetett azt az életet folytatni, amit én addig csináltam, mert éreztem, hogy ez egy újabb infarktushoz fog vezetni. RIPORJER: Forgatókönyv szerint éltetek, mármint a lányod és te. ZOLTÁN: Igen. Reggel óramű-pontossággal ébresztettem, közösen reggeliztünk, reggeli után beültünk a kocsiba, együtt elmentünk a munkahelyünkre. Nekem mindig az volt a fixa ideám, hogy a legpedánsabb apa legyek a lányom szemében, olyannyira, hogy a három év alatt egyetlenegy éjszakát nem töltöttem házon kívül, és legkésőbb 10 órára mindig hazamentem. RIPORJER: És vártad, hogy ő ezt elismerje, értékelje? ZOLTÁN: Abban bíztam mindig, hogy ő lesz a támaszom. Ez nem vált valóra. Örök életemben mindig lányt akartam, és most úgy élünk egymás mellett, mint két idegen. RIPORJER: A környezeted információja szerint milliomos. Hogy kell ezt érteni? ZOLTÁN: Feleségem halála után a lakás felét ő kapta meg. . . az értékét nem tudnám most forintban kifejezni. . . RIPORJER: No mégis. ZOLTÁN: Olyan 3 millió forint körül lehet, és a balatoni villa értéke kb. másfél millió. Van egy takarékbetétkönyve is, olyan 48-50 ezer forint körüli, az édesanyja halála után járó árvasági segélyt félreteszi, pontosabban, én ragaszkodtam hozzá, hogy tegye takarékba. RIPORTER: Nem haragszol Zoltán, ha most egynémely dolgot szóbahozok? Igaz, hogy te most albérlő vagy a családi csodapalotában, a lányod tulajdonában és nem juthatsz be a konyhába? ZOLTÁN: Jogilag nem vagyok albérlő, de gyakorlatilag igen. RIPORTER: Hogy lehet, hogy egy 17 éves gyerek ennyire ismeri a jogait, és tudja, hogy mit engedhet meg magának a törvény és a papírok szellemében az apjával szemben? Van valaki, aki súg neki? ZOLTÁN: Ott vannak a nagyszülők a földszinten és gyakorlatilag még ma is többet van velük, mint velem. Ott ebédel. . . RIPORTER: Te egy nagyvállalat igazgatója vagy, téged tisztelettel vesznek körül, 47 éves voltál, amikor doktorátust szereztél, ez mind nem számít neki? ZOLTÁN: Elvártam volna tőle, hogy legalább hallgatólagosan elismerjen annyit az én emberi értékeimből, erényeimből és természetesen a hibáimból, mint egy kívülálló. RIPORTER: Mosolygós és ugyanakkor kemény embernek ismernek a környezetedben. Rossz, ha most megkérdezem, hogy sírsz-e? ZOLTÁN: Én soha nem tudtam szerepet játszani a gyerekem előtt. Ki előtt legyen az ember őszinte, ha nem a gyereke előtt? Vagy a felesége előtt. És látta, hogy sírtam, valóban sírtam és nem is keveset. 55
