Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Csalog Zsolt: Az a jó közép
Szóval hiányoznak most is a haverok — mer van azér annak jó oldala is. A rossz oldala, az abszolút nem hiányzik, mer az énszerintem nem hiányzik senkinek: a piáló haverok, akik itassák az embert. Mer jó, én is megiszom, mer MINDENKI megissza — de én azér elég ritkán csak. Ez nálunk családi dolog: a faternak nem bírja a gyomra, úgyhogy nálunk kevésszer van otthon ital, nagyritkán kerül csak oda a dolog. Ha néha-néha meg is kóstolja az öreg, akkor is csak valami jobb bort, vagy egy különleges valamit. És akkor ezt mi is mind örököltük tőle. És ebből jön, hogy az, hogy én munka után, hazafelé, a haverokkal, hogy na ugorjunk be pár korsó sörre — ilyen nálam eggyáltalán nincsen. Pedig Magyarországon ez a divat! És ez visz bele az ivásba mindenkit! Ugye általába hova mennek a fiatalok? „Gyertek, menjünk, igyunk egy sört, vagy valamit!“ De akkor már az nem eggy lesz — ugye: az előrelátás hiánya! —, mer jön ez, jön az, beszállnak újak, és már nem lehet megállni! Mer „most mit izélsz, hát mér nem fogadod el az enyémet?“, meg mittudomén — és én már ezt utálom. Úgyhogy jobb ezt elkerülni, jobb el se kezdeni! Csak viszont ez visszaüt — visszaüt, mer hogyan lehet havert szerezni? Úgy hogy együtt iszunk. Én nem iszok: nincs haverom. Rossz ez az egész így, nagyon rossz, mer én állítom, hogy ha nem lenne ez az ivás-di- vat a haverok kedviér, akkor fele ennyit se innának Magyarországon! Úgyhogy mondom ezekből a dogokból jön, hogy elég zárkózott vagyok most is. Haveri kör nincs, olyan bensőségessebb barát nincsen ma se — úgy elvagyunk egymással, elizélgetünk, de már hogy összejárjunk, vagy valami, az nincsen. Nemigen járok sehova se. Mer eggy az, hogy nem iszok. Kettő meg: hogy verekedni sem szeretek. Márpedig errefelé elég hamar meggyapálják a szegényembert, ha elmegy egyedül mondjuk egy bulira! Az meg nekem nem kell. Úgyhogy még leginkább a munkatársakkal vagyok valahogy. Velük van közös téma, nem is csak a meló, mer az eggyik horgászik, a másik a tévének a szerelmese, Antennakirály, úgy hívjuk, a legkülönbözőbb antennákat, amit csak kell, megcsinálja, mi hordjuk neki a tippeket— na, szóval ezekkel jól megvagyunk! Szóval ez egy jó közösség, tulajdonképpen! Más — hát más nincsen. Furcsa egy alkat vagyok különben, bizonyos szempontból elég furcsa alkat vagyok. Sokszor nagyon a szívemre veszek sokmindent. Sokszor egy film hozza ki — ez nagyon sokszor van! Szóval furcsa ez — épp beszélgettünk erről a Gittával, a könyvtáros lánnyal, ővele szoktunk néha ilyenről beszélgetni — hogy ugye általába a nők szoktak sírni. Ha előjön egy szentimentális valami, akkor a nők általába mind sírnak. De én is majnem így vagyok! Néha nagyon kell tartanom magam! Például egy olyan filmnél, mint a Valahol Európában. Vagy ott van a Ballada a katonáról! Össze van szorulva a torkom, és fogni kell, hogy ne sírjam el magam, mer annyira összeszorítsa mindenemet az a belső valami! A Gitta azt mondja, hogy ne szégyeljem, mer ez nem szégyen és nem rossz dolog. És tényleg nem tudom, hogy mi a jobb, ha tartom magam ilyenkor, vagy ha elengedem és — nade viszont CSAK szégyelem, mer hogy néz ki egy férfi, aki ilyenen — ugye a legtöbb félválról veszi, nemigen izéi — dehát énrám meg AKKORA hatással van! Úgyhogy mondom, nem tudom hogy van ez! Máskor meg van az, hogy — valahogy úgy elkeseredek. Ha nem jönnek be dógok, vagy — de sokszor nem is tudom megmagyarázni, hogy most mitől van, csak egyszerűen kész vagyok. És egyszercsak azt érzem, hogy — hát nem, hát még élni se jó, nem is akarok élni! Van amikor közrejátszik egy csomó minden, odabenti dógok, meg mittudomén, de máskor meg az okát sem tudom megadni, csak egyszerűen — hát nem, nem megy, na, hagyok a francba mindent, nem csinálom! De persze másnap bemegyek mégis, csinálok mindent ugyanúgy — és tart ez két-há- -om napig, egy hétig, aztán elmúlik, és nincs tovább probléma. Sokszor NAGYON rossz ez! Dehát — csinálni kell tovább és kész. 53
