Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 7. szám - Hatvani Dániel: Kavicsos pusztán végtelen utak (útinapló)

ragasztóz, ütöget gyors mozdulatokkal, majd a varrást végigszalajtatja a tű alatt, előbb a jobb-, majd a ballábast, szépen egymás után. Kész... Éreztem, hogy ő lesz az első. Tizenhárom perc alatt készült el az egy pár felsőrésszel. A másik kettő is követi egy-egy perc múltán ... Az üzem néhány éves csak, egyáltalán nem kizárt, hogy ezek az asszonyok még legeltették azokat az állatokat, melyek bőrét az imént megmunkálás alá vették. Lehetetlen, hogy mindez csak nekem jutna eszembe. . . Mindenesetre e pillanatban fordul meg a fejemben: jó volna venni egy pár csizmát. Majd ha visszatérünk Ulan Bátorba, még lesz két-három napunk maradék tugrikjainkat elkölteni. A bőráruk különben is jóval olcsóbbak, mint nálunk. Fogadalmunkat beváltjuk, legalább egy órán keresztül próbálgatjuk a pihekönnyű, puhabőrű csizmákat, mert az azonos számúak között sincs két egyforma, míg végre megleljük a nekünk legmegfelelőbbeket. Cipőt lehet venni ripsz-ropszra, a csizmavásárlást azonban soha sem szabad elkapkodni, — jól tudjuk ezt mindnyájan, akik a paraszti világból származunk.

(Kövek.) ... mintha egyik pillanatról a másikra dermedt volna meg a gigantikus lávafolyam, fölhólyagzott tarjagos vörösség önti el a hegyeket, s ahogy hanyatlik alá a nap, úgy fordulnak át a színek titokzatos mélylilába, de még így is előfehérlenek a magasból széles sávban induló és lefelé elkeskenyedő eróziós csíkozások; igen, ez a Góbi, vagy ez is, az itt töltött napok során eszembe jut megannyiszor Buda Ferenc szép verse: „Kőország, kő-világ ...” Hány és hány alakzata, sőt arca van a kőnek, de ezt az arcot a megközelíthetetlen zord fenség ítéli időtlen némaságra, mozdulatlanságra. Közelmenvén mégis a sziklafalak márványmeredélyeihez, látni, hogy erezetek, csíkozások tagolják az irdatlan kőtömeget, lent pedig, a völgyhajlatban szinte szemmel láthatóan mállik, porlik, töredezik.. . S gyönge harmattal is alig felérő páralecsapódás ha éri ezeket a repedéseket, megjelenik egy-két fűszál — mindig akad madár, mely a fölcsípett magvakat elhullajtja — és ahol fű nő, ott állat is akad, amelyik lelegelje. Ha távolról látod a sziklaözönt, hinnéd, nyoma sincs köztük az életnek. De ez nem igaz ... A költőknek van mégis igazuk, amikor azt vallják: egyetlen fűszál is elegendő a reménységhez. A Góbiban az egyik legzordonabb szépségű hegyszorost a Fekete Sasok Völgyének nevezik. Itteni sétánk alkalmával látunk is sasfészket, jónéhányat; apró szürke pontocskák az isten lábai előtt heverő sziklák magasában. Majd pedig a kiterjesztett szárnyú madarak aviatikái mutatványaiban gyönyörködünk. De eltűnnek szemünk elől egyhamar, biztosnak tudott fedezékből lesnek csak ránk, betolakodókra. S ekkor valaki szól közülünk: oda távolabb, a völgykanyarulatot lezáró sziklafalra nézzünk. S az irdatlan, ember által megközelíthetetlen magasságokban ugrándozó kis foltok: vadjuhok. Az az érdekes, hogy eszünkbe sem jut megkérdezni: hogyan kerültek oda. A világ legtermészetesebb dolga, hogy ott vannak. Az a néhány szál fű a táplálékuk, melyet a jakok, ezek a bivalyszerű, félvad háziállatok meghagynak számukra... Csörgetem zsebemben a Góbi síkságain gyűjtött, szilikáttal, mészkővel szennyezett jáspis és agát kavicsokat, ezeket a fényben megszikrázó színes kis csodákat, s közben tűnődöm, hogy milyen keveset tudunk még mindig a füvekről.

(Jurta.) Az ember legeredetibb, legötletesebb „találmányai” közé sorolható, e minőségében bízvást vetekszik a kerékkel; testet ölt benne minden korok építészének leghőbb vágya: szerkezet (illetve az azt meghatározó anyag), forma és funkció tökéletes összhangja. Küllemét, részeit, belső beosztását nemcsak a néprajzi munkák, de a jobb útikönyvek is részletesen taglalják, ezért itt megtakarítanék egy újabb— bizonyára nem is pontos — leírást... Amikor már a harmadik éjszakát töltjük a pusztában, egyszeriben nem jön álom a szememre, álmatlanul forgolódom a vaságyon, majd bámulok ki a kerek ablakon, s miközben a szeptemberi szélrohamok csattogva siklanak le a nemezborítóról, benéznek rám a csillagok. Végtére is miért ne lehetne a jurta a világminden53