Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - Hatvani Dániel: Kavicsos pusztán végtelen utak (útinapló)
odafenn az óvónál. Ő lesz az áldozat...” — mormogta a betyár és már aludt is. A fiúk halálra rémültek, de elhatározták, hogy megölve a rablót, kiszabadítják a nőt. Úgy tervezték, hogy míg egyikük kivont tőrrel figyel, addig a másik leüti a nagy bunkósbottal. Odalopakodtak hozzá, kitapogatták a botot a nyereg mellett, de amikor leakasztották a nyeregkápáról, megmozdult a nyereg a rabló feje alatt, s az felriadt. Meglátta a kivont csillogó tőrt és fel akart ugrani, de akkor hátulról lesújtott tarkójára a bunkós bot. Összeesett. A fiúk ütöttek még néhányat a fejére, aztán fogták a lovakat és gyalog elindultak felfelé a síró hang irányába. A felkelő hold fényében egy megkötözött gyönyörű fiatal, meztelen lányt pillantottak meg. Elvágták a köteleit és rásegítették mellette lévő ruháit. Megtudták, hogy gazdag belső-mongóliai család 18 éves lánya. A rabló néhány napja rabolta el. Otthon az összegyűlt lámák már mondták érte a gyászlitániát. Amikor lóháton hazaértek a fiúk a megmentett Ián nyal, az apa a két fiúnak ajándékozta vagyona felét. Egyikük családot alapított, másikuk szétosztotta a részét rokonai között és maga pedig megmaradt betyárnak. Az előbbi nem olyan régen halt meg kettejük közül. HATVANI DÁNIEL KAVICSOS PUSZTÁN VÉGTELEN UTAK (Találomra felütött noteszlap.) . . . köröskörül a hegyek kinyújtott kézzel majdnem elérhetők, a kopár, rozsdavörös sziklalejtőn az ujgur írás függőleges betűsorai, közelükben az 1940 óta használatos cirillbetűs írás, betűzgetjük tűnődve, hogy mit is jelenthet, a mongol nyelvnek a magyarnál is sokkal erősebb az immunreakciója, nemzetközi „műszót” alig-alig fogad be, tapaszt ezekhez is agglitunáló végződéseket, de íme, esténként a főváros fölött mégis csak kigyullad néhány mozgalmi jellegű neon-szöveg; van ebben valami fantasztikum, hogy ez a nomád, pusztai nyelv neonban is olvasható, később, a mongol tévé adásait nézve iménti gondolatom újragondolása megszégyenít, hogyan lehet ennyire, már-már tudathasadásosan indoeurópaian látni egy olyan nép fiaként, amely nép közép-európai mivoltánál fogva vált minden más népnél fantasztiku- sabbá . . . No nem, erre a mezsgyére még annyira sem szabad rálépni, mint az előbbire; igenis a magyarnak Európa közepén a helye, csakúgy, mint a mongolnak Ázsia közepén. Igen ám, de kicsi nép vagyunk, mi is, ők is, s az tűnne rendjénvalónak, ha valamiféle peremvidéken élnénk, nem pedig a földrajzi centrumban. Lám, mennyire megvan bennünk az igény ahhoz, hogy igazodjunk a környező többség szemléletéhez, hogy az ő szemüvegükön át is lássuk és jobban megértsük önmagunkat, s visszük ezt olykor túlzásba, akárcsak azt az óhajunkat, hogy az iméntiek fejében méltányolják, sőt tiszteljék különbözőségünket... S miért épp Ulan Bator utcáit járva jut mindez eszembe? Egyáltalán mihez hasonlít ez a főváros? Becsmérlően hangzana, ha azt írnám, hogy Dunaújváros és Kiskunfélegyháza hibridje? Miért szomorúbb dolog kisvárosban élni, mint nagyvárosban? Megrezzenek; az ördögbe is, ezek otthoni kérdések, ám úgy látszik, érvényesek más égtáj alatt is ... Jó volna legalább egy jurtatelepet fölkeresni, múzeumot láttunk már épp eleget. Dehát a hazai figyelmeztetések ellenére sem öltöztünk elég melegen, szeptember közepén itt már fagyosak a hajnalok, s a sziklák közül alázúduló szél nappal is átjár bennünket, sárgulnak a lombok a főtér csenevész fáinak ágain. Mégis, elunjuk magunkat a szállodai lakosztályunkban, alkonyattájt hol erre, hol 51
