Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - Ember Mária: Alkalom, Unos-unva (novellák)
— Nem, kérem — mondta fennhangon, és az elárusítónő a pult mögött mindjárt lecsapott rá. Mit nem kér? — kérdezte kiélesedett, gyanakvó hangon. A professzor megrémült, hogy mindvégig hangosan morfondírozott; észre sem vette, hogy sorra került. — Ha sonka nincs, sajnálom. Mást nem kérek — vágta ki magát. Tovább sétált, s még egyszer viszontlátta a fiúkat. Mintha őt figyelték volna a forgóajtón kívül. Megvárnak és leütik a fejemről a kalapot — futott át az agyán, de nyomban el is vetette. Ennél az elbocsátásnál őt már nagyobb baj nem érheti. Mihez kezdhet a filozófia tanára, egy törékeny alkatú, öreg ember .. . ? Alkalom szüli a tolvajt, érvelt magában, s ő egyszerűen meg akarta nehezíteni nekik. Hirtelen oldalt nézett, levett a polcról egy Pali Mailt, kisujja körmével felkarcolta és körberántotta a zárószalagot, megnyomta a tetőt. Szinte egyidejűleg dugott jobbja két ujjával cigarettát a szájába és vitte a baljával vakon zsebébe a dobozt. — Itt nem szabad dohányozni! — csattant fel a közelben egy női hang. A professzor derűsen mozdult az elárusítónő irányába. — Láthatja, kérem, szárazon égek. — Sóhajtott. — Csak a bűnös vágy, a bűn ... a bűn .. . Már tette is helyre a kosarát és fordult az ajtóval kifelé. UNOS-UNVA ... pedig amúgy egész csinos volt a helyiség: a sárguló kukoricacsövek sora akár igaz1 is lehetett volna, nemcsak palifogó, „becsalj”. Dehát nem is ezzel volt nekünk bajunk . . . . . . hanem már előre untuk az egészet, s bármely kor- és honfitársunk előre tudta volna szintén, mi várható: ismertük a szöveget, a dallamot, a koreográfiát. Szinte restellem elmondani, olyan közhelyes ... . .. „l-i-talt?” — kérdezte a pincér, s a hangja felszaladt, miként szemének öldöke, hisz láthatta, hogy egy házaspár-forma pár, gyerekkel, turistabakancsban, erre a dombok közt, nem sokkal a déli harangszó után ... aligha francia konyakra szomjazik. .. . . . nem, meglepetéssel nem szolgált a rendezés, értőn bólogattunk, no persze, persze, mi mást is várhattunk, amikor kiderült, hogy leves nincs, már ki van húzva. „Rossz volt a levestermés az idén?” — idétlenkedtünk, s úgy is tudtuk, hiába ... ... és közben már úgy is csak magunknak morogtunk, a pincér a másik asztalhoz figyelt, féloldalasán állt, felénk kinyomott csípővel, lazán unt minket s amoda lesett; ebből is de elegünk volt már, a „devizakülföldi”-ek iránti odaadásból ... a megvetésből, ha saját pénznemünkben ... s már untuk a saját felháborodásunkat is, oly sokat gyakoroltuk, hogy kezdett a műfelháborodás gyanújába keveredni ... gombnyomásra előhívható . . . ... és közben az a vörösesszőke férfi a túlsó asztalnál arról igyekezett meggyőzni a világot, dobbantásokkal is nyomatékosítva, hogy nem kell néki saláta, csak az, aki kapálta, és nekünk háttal ül a nő, annak dalol... milyen elcsépelt fogalom már ez is, a „távolba szakadt hazánkfia”... vagy talán nem „szakadt” hanem kitett, kitaszított, kitelepített ... a nő se fiatal már; fodros szőke hajában ősz szálak menete; rezzenés nélkül ül, kihúzott gerinccel... feszes, büszke sváda ... ... és magunkra haragudtunk főleg, mi az istennek kellett nekünk ide bejönnünk, hallhattuk pedig még odakint a „trink, trink”-et, hogy mindjárt magyarul mondjam: „Igyál, öcsém, igyál, hagyd otthon a gondokat...”, fényes délben cigányoztak már; 21
