Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - Ember Mária: Alkalom, Unos-unva (novellák)
ámbár meglehet, hogy az még csak a meggyszín lajbis „népzenész” átlátszó bókja volt, óvatos kezdeménye, a hajlandóság magamutogatása, az alaphang leütése, futam; dehát nem volt más választásunk, a turistaház tatarozás címén bezárt, a falubeli vendéglő bisztró néven talponállóvá züllött... ... és hát ez mind-mind nem újság, mással is megtörtént, hogy éhen maradt, „vannak még fehér foltok vendéglátásunkban”, ezzel se lakott még jól senki... ... és közben értesülhettünk arról a felismerésről, hogy vékony héja, de vékony héja van a piros almának, a pincér pedig visszajött a konyháról és közölte, hogy a háromféléből, amit választottunk, már csak egyféle van, köret nélkül az is; legyünk megértéssel... ... és torkig voltunk már azzal is, hogy nincs „ki” a létszám, szűk a kapacitás ... és a szomszéd asztalnál mulatozókkal is ... a gyú'rtelenített anyagokból jól szabott holmijaikban; előre ki lehetett számítani azt is, hogy nekünk most az fog eszünkbe jutni, miért nincs itt, nálunk, ilyen konfekció ... és ilyen színekhez kikevert festék... és ilyen mintákhoz ... kombinációkhoz ... ízlés és kedv ... ... és szomjas volt a gyerek, de azt a rohadt kátrányízű bambit nem létezett megkapni, és nyilvánvaló, hogy ilyenkor egy házaspár veszekedni kezd, egymáson vezetik le ingerültségüket, ki tehet róla, minderről, mindenről, az-e, aki elkapatja a kölykét, vagy az, aki nem képes határozottan fellépni. . . dehát miért kell külön hangsúlyozni, hogy az innivalót az ennivalóhoz ... és mások miért tudják békésen eltölteni együtt a vasárnapot ... és őrjítően, kétségbeejtően unalmas már ez is, és mindig ugyanaz ... ... és közben a férfinek a túlsó asztalnál melege lett, ó igen, derékig széthúzta szinte a kockás ing vágását, arcán lilás-pirosak már a pozsga-erek... és azt danolja nagy át- érzéssel, hogy egy kicsi liba-liba ... eltipeg a vurstliba ... ... és végre fizetünk és már állva hajtjuk le azt a ragacsos lét, amit málnaszörp gyanánt adtak és a gyerekek tányérján ott maradt, zsírjába dermedve a hurka és a pincér meg sem köszönte a borravalót és ennél jobban már csak a saját gyávaságunkat unjuk, hogy nem mertünk nem-adni ... ... és elhaladunk a másik asztal mellett és odapislogunk arra a mozdulatlan (s tán néma is?) nőre, kardot-nyelt bábura, és láthatjuk, hogy magas mellkasán sötétebb foltokban átázott a ruha és az álla alól még mindig csorognak a könnyek. „Mikoron Dávid nagy búsultában... Akarok inkább pusztában laknom”.
