Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - Ember Mária: Alkalom, Unos-unva (novellák)
EMBER MÁRIA ALKALOM A professzor valami vacsorának valót gondolt venni magának; étvágya ugyan nem volt, zsebében a felmondólevelével, de ismerte magát: hajnaltájt hirtelen éhség tör rá. Beténfergett egy üzletbe a Lőportorony közelében; rémlett, hogy ebben a helyiségben vagy talán a szomszédosban rendezték meg68 novemberében azt a monstre divatékszer- kíállítást, párizsi parfümökkel illatosítva. És mert mindig, mindenre akad ember — hosszú sorok várakoztak az üzlet előtt, miközben a túlsó sarkon tüntetők vonultak, ütemes kiáltozással, üvöltő tehetetlenségben. Új rendszerű, szabadpolcos berendezésű volt az üzlet, ahová betévedt, akár az új rendszerű, szabadpolcos könyvtárak. Az édességpultnál két kamasz fiú nézegette a díszdobozokat. A professzor is megállt, valami töltött ostyát keresett. Az alkalmatlansági paragrafust alkalmazták az elbocsátásán. Nem tudta miért, de a két fiún megakadt a tekintete. Nyitott kabát volt az egyiken, hosszú sál, s a professzornak valamiféle megmagyarázhatatlan okból az a sejtése támadt, hogy az alá akarják dugni valamelyik dobozt. A pult közelében most nem álldogált az üzlet személyzetéből senki, meglehet, váltás volt éppen. A professzor lassan végigsétált a selyemcukorral töltött átlátszó zacskók, az élénkszínű papírhüvelyekbe csomagolt csokoládérudacskák mellett, visszafordult, mintha még eszébe jutott volna valami. A két fiú tanakodott, fél szemmel őt figyelve. Bár talán tévedett, mert most kiválasztottak egy zacskó vitamincukorkát, betették a rácsos kosárba és indultak tovább. Átment hát ő is a felvágottakhoz, ott már sorba kellett állni, nem volt előrecsomagolt áru. Sonkát vitt volna szívesen, de nem látott. Már kinézett magának egy kis angol- szalonnát, amikor észrevette, hogy a két fiú visszaoldalog az édességpulthoz. Pillanatnyi habozás után kilépett a sorból; nincs miért sietnie ezután. Kissé ugyan bánta a már kivívott helyét, de ez nyilván csak a szokás hatalma. Ugyanakkor megnyugodva regisztrálta egy új gondolatát: hogy tulajdonképpen ezen az alapon is meg lehetne különböztetni egymástól az embereket. Ki az, aki hajlandó, érdek nélkül, önös érdek nélkül, kilépni a kitaposott — kicsoszogott! — helyéről?. .. Jellemkritérium ez, nem vitás. Odaállt a szabad polc végébe, ahonnan áttekinthette az egészet. A két fiú ismét egy díszdobozt forgatott. Talán csak drágállják, nincs elég pénz náluk, ajándékba kellene vinniök valakinek. De a jóhiszemben gyülekező érveket egyetlen villanással szétoszlatta a fiúk egyikének éles pillantása; hátranézett, sőt, figyelmeztette társát. Gyakorlatlan tolvajjelöltek — állapította meg a professzor. És nyugodtan állt tovább, a megfigyelő pózában, arcátlanul. A fiúk visszatették a dobozt, és kosarukban azzal az egyetlen zörgős zacskó cukorkával, elindultak a pénztár felé. A professzor visszabaktatott a felvágottakhoz, a sor végére. Mibe kerülhet egy olyan díszdoboz — tűnődött — tíz-húsz-ötven. . . ? Fogalma sem volt. Azt sem tudta, mifélék lehetnek a fiúk, építőipari segédmunkások, szakmunkás- tanulók; ugyan miért sajnálta tőlük, hogy holmi barátságtalan munkásszálláson vagy talán padlásszobában, egy kockástakarós lapos vaságyon, arany vagy ezüst papírok közül rumos cseresznyét hámozhassanak ki, jókat röhögve? Tagadhatatlanul volt valamiféle piszkos kéjérzete, amíg azokat sakkban tartotta. Hadd higgyék, hogy detektív vagyok — mintha még ilyesmi is járt volna a fejében, s látni vélte magát, amint szétterpesztett lábakkal ott áll, lecövekel. Mi bírta rá? — töprengett —, tán a közös védelme? Ugyan. Vagy hogy az üzlet személyzetének béréből ne vonhassák le, ha felfedeznék a leltárhiányt? No nem, a kiszolgáló kislányok mogorvák, és különben is: vigyáztak volna jobban. A tízparancsolatból a „Ne lopj” .. .? 20
