Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 6. szám - KRÓNIKA - Teodor Tomasz Jez: A bölcsőtől egy életen át (fordította: Szenyján Erzsébet)
aznap — őrnagyunk betegsége miatt — vezette zászlóaljunkat, hogy vezessen át bennünket a csatorna bal oldaláról a jobb oldalra. Tette ezt bizonyára azzal a céllal, hogy az ellenséges tú'zből kivigyen bennünket. Amikor azúton keltünkét,életemben először láttam meg Bemet. Az út közepén egy pejkó hátán ült, s nézte, hogy vonulunk el előtte szakaszonként. Tízegynéhány lépéssel előttem futott egy dobos, vállára akasztott dobbal; fiatal, jóvágású legényke volt, s mikor egy golyó fütyült el a füle mellett, fejét lesunyta. Bem erre kötekedő hangsúllyal odakiáltott neki: — Hé, te huncut dobos!. . köszöngetsz a golyóknak! A dobos kihúzta magát, tett néhány lépést, majd elvágódott: egy golyó pont homlokon találta. A híd jobb oldalán, onnan, ahol álltam, a zászlóalj bal szárnyán, annyit bámulhattam Bemet, amennyit csak akartam. Ki is használtam az alkalmat. Szakadatlanul őt bámultam. Az útra és körülötte záporként hullottak a golyók és gránátok. Bem ügyet sem vetett rájuk. Csak a lova, mikor egy gránát felrobbanás előtt elkezdett forogni és zúgni, nyújtotta oda nyakát, és sunyta hátra fülét. Egy idő múlva Bem előhúzott atillája zsebéből egy fehér zsebkendőt, s arcához szorította. A zsebkendőn vérfolt jelent meg. Percenként jöttek hozzá az adjutánsok, átvették a parancsot, s már mentek is. Egyikükre figyelmes lettem, egy tagbaszakadt férfira fezben, kontyba fogott hajjal, aki pej lovát nem kantárszáron vezette, hanem selyem gyeplőhöz erősített zablájánál fogva. Később tudtam meg, hogy llinski Aleksander volt az, más néven Skinder-bej, később Skinder pasa. A grá- nátrepesztől kulcscsontján megsérült Bem szemem láttára esett le a lóról, s egy azonnal odaérkező hintó elvitte. Helyzetünk a csatorna jobb oldalán ugyanolyan veszélyessé vált, mint amilyen a bal oldalon volt. Ott nem vesztettünk egyetlen embert sem, itt viszont igazi gyilkolás következett. Soraink közé szünet nélkül potyogtak az ágyúgolyók és gránátok; rögtön lett jó néhány halottunk és sebesültünk. Az ötödik században történt ez. A katonákon pánik lett úrrá; csapatostul rohantak a híd alá, s mikor feltartóztatni akarván őket, kardommal álltam el útjukat, fellöktek, a sárba tiportak, s a híd alá húzódtak. Elég sokan elmenekültek. Meg kellett őket nyugtatni, bátorságot önteni beléjük, mindegyiket szinte kézenfogva seregéhez visszavezetni, mindegyikkel mint egy gyerekkel elbeszélgetni: — Mitől félsz? . . . Mi? Ma halsz meg, vagy néhány év múlva fogsz elpusztulni: hát nem mindegy? Ily módon sikerült a halál és sebesültszállítók következtében szinte felére csökkent zászlóaljban a rendet helyreállítani. A golyó- és gránátzápor elzúgott fölöttünk. Egy kissé mintha megkönnyebbültünk volna. Fellélegeztünk a további eseményekre várva, melyek közül az volt a legsorsdöntőbb, hogy délután három vagy négy körül ütegeink sorra kezdtek elhallgatni. Történt ez akkor, mikora csatatérre az orosz csapatok érkezt tek Panyutyin tábornok vezetésével. Nem segítet- lovasságunk jobb szárnyon vezetett sikeres rohama sem, melyben bátorságával és hidegvérével különösen kitüntette magátWladyslaw Bentkowski, a lovas üteg parancsnoka. Az oroszok által felállított negven ágyú akkor, mikor a mi ágyúink nem voltak képesek válaszolni, óriási pusztítást és rémületet okozott fiatal katonáink között. Elsőnek a pikások zászlóaljai, majd példájukat követve más zászlóaljak is kezdték a csatateret elhagyni. A bomlás a jobb szárny felől a bal szárny felé haladt, s minket bizonyára csak azért nem ért el, mert a csatornában nem láttuk, mi történik a csatatéren. Végül a csatorna partján megjelent egy előttünk ismeretlen, magastermetű, sovány úr lóháton, Horodyskivel váltott néhány szót, s hangját felemelve így szólt hozzánk: — Testvérek! — mondta. — Remélem, hogy megmentitek a lengyel név becsületét. Az az úr, miként később megtudtuk, Wladyslaw Zamoyski volt. A háború színpadán Adam Czartoryski herceget képviselő politikai megbízott szerepében lépett fel. Egyelőre nem tudtuk kicsoda, s azt sem, honnan került elő. Hozzánk intézett szavai mégis hatással voltak ránk. Hírt kaptunk az elveszett csatáról. Horo- dyski, kivezetvén minket a csatornából, a híd előtt sorbaállított, s vezényelt: „Hátra arc, indulj” — s vezette a zászlóaljat egy széles mezőn keresztül, melyet jobbról dombok öveztek, balról ingoványos rét, mögöttünk pedig erdők sötétlettek a ködben. Távolabb, a mezőn az erdő felé igyekvő tömeg tolongott. Ugyanabban az irányban haladtunk mi is, de olyan rendezett sorokban, mintha díszszemlére menetelnénk. Mögöttünk nemsokára nagy csörgéssel, dübörgéssel átvágtatott a hídon egy svadron osztrák lovas, felsorakoztak, s ellenünk indultak. — Zászlóalj, állj! Hátra arc! — hangzott fel a vezényszó. Horodyski ezután kiadta a parancsot, hogy vezényszóra tüzeljünk. A svadron megállt, nyomában pedig átrobogott a hídon két ágyú és még két svadron. Az ágyúkat előretolták, és lemozdonyozták. Horodyski abban a pillanatban megfordíttatta a zászlóaljat, s vezényelt: — Kettős lépésben, előre! Indulj! Az ágyúk egyszer, kétszer, háromszor és négyszer kilőtték kartácsaikat, majd visszakapcsolták őket a kocsikhoz, ugyanakkor a svadronok előrenyomultak. A zászlóalj néhány száz lépéssel vonult előttük. Aztán újra megállt, szembefordult az ellenséggel, s vezényszóra tüzelésre tartotta fegyverét. A svadronok elé nyargalt a tüzérség. Mindez háromszor ismétlődött meg néhány kilométeren. Az osztrák lovasok végre felhagytak üldözésünkkel. De enélkül is szétszóródtunk. Az erdőben, mihelyt elértünk, zászlóaljunk 95
