Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 6. szám - KRÓNIKA - Teodor Tomasz Jez: A bölcsőtől egy életen át (fordította: Szenyján Erzsébet)
szétolvadt. Kis idő múltán már csak a tisztek maradtak az úton. A katonák, akik röviddel azelőtt kartácstűzben oly bátran szálltak szembe az ellenséges lovassággal, most szétszóródtak. Bátorságuk azon a szomorú napon — a temesvári csata napján: 1849. augusztus 9-én — különböző fázisokon ment át. Először nem rajzolódott ki határozottan, azután nulla pont alá csökkent, majd imponáló módon fölragyogott, s végül széttört a mohák és levelek vonzásán, melyek magukhoz csábították a fizikailag és morálisan elcsigázott embereket. A kimerültség mindannyiunknál jelentkezett, nálam is, akinek szervezetében még ott bujkált a hideglelés paroxizmusa szomjúsággal, s derekamban, csontjaimban, minden tagomban hasogató fájdalommal adva hírt magáról. Alig vánszorogtam. Leültem, fölálltam, s mentem újra tovább. Felötlött bennem, hogy ledőlök a levelekre, s megadom magam az osztrákoknak. Mégis fölálltam azonban, s mentem tovább, szinte vitt magával a különböző fegyvernemhez tartozó katonák áradata. Útközben kapóra jöttem egy köpenyben cipelt sebesültnek. Ulánusok vitték, maga is az volt. Rangjelzéséről láttam, hogy tiszt. Arca sápadt volt, szemében és ajkán finom, szinte nőies mosoly fénylett harmonizálva a fejét borító hamvasszőke hajjal. Mikor odaértem, hangos vita folyt éppen a tisztet cipelő katonák és magyar katonák között egy szekérért. Mindkét csoport el akarta a másik elől venni a szekeret. Az ulánusok, ahogy megláttak, hozzám fordultak segítségért magyarázva, hogy a szekérre, mely a légió tulajdona volt, a sebesült főhadnagyot akarják fektetni. Közbeléptem hát. Tiszti rangom láthatóan imponált a magyaroknak. A szekeret az ulánusok kapták, s rögtön hozzá is láttak, hogy fekhelyet csináljanak rajta a sebesültnek. (...) Az augusztus 9-én Temesvár alatt elszenvedett vereség a döntő vereség fajtájához tartozott. Eldöntötte a háború sorsát. Végérvényesen elvesztettük azt. Van még a csatával kapcsolatban egyetlen említésre méltó érdekesség, nevezeteden az, hogy hadseregünk kétszáz ágyújából egyet sem vesztett el. (...) Lúgoson, ahol az ellenség nem zavart bennünket, két napot maradtunk. A katonák lassan gyülekeztek. Sokan hiányoztak. Zászlóaljaink nagyon megcsappantak. Az én századomban, mely az ütközet előtt teljesen fel volt töltve, alig hatvan felfegyverzett ember maradt. Ugyanilyen volt a helyzet a honvédeknél is. Kedvetlenség lett rajtunk úrrá, de a parancsokat továbbra is készek voltunk teljesíteni. Mi lesz tovább? — ez a kérdés volt minden aggodalmunk és beszélgetésünk tárgya. Nyugtalanságunk akkor hágott a tetőfokra, mikor, mint derült égből a villámcsapás, zuhant ránk a világosi fegyverletétel híre. — Vége, mindennek vége!... — ez volt az általános vélemény. A vég azonban mégsem juthatott kifejezésre oly módon, hogy mi is letegyük a fegyvert, s az ellenség kényére, kedvére bízzuk magunkat, mégpedig azon egyszerű és természetes oknál fogva, hogy lehetőségünk nyílott kicsúszni az ellenség halálos szorításából. A szabadság nagyon drága dolog. A Törökországba vezető út volt számunkra a menekülés. S az az út ott volt az orrunk előtt. Hangosan kezdtünk róla beszélni, egyre hangosabban, mígnem közös tanácskozás tárgyává lett, melyen a tábor minden tagja részt vett. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy nem maradt számunkra más, mint önkéntes rabság helyett önkéntes száműzetésbe vonulni. A további harcot lehetetlennek tartottuk, s nem kis megrökönyödéssel láttuk, hogy valami emelvény félén — alighanem egy hordó volt — megjelenik századunk egyik katonája, az a bizonyos Baczynski, akiről már szó esett, s messzire zengő hangon ellenvéleményét fejezi ki. Szerinte nem csupán a további harcra, de győztes harcra is volt még esélyünk, csak át kellett volna vinni azt Erdélybe. — Vezéreink árulása és gyámoltalansága miatt buktunk el . . . — kiáltotta. — Elárultak bennünket . . . Elárult Kossuth, Görgey, Wysocki (Wysockira neheztelt, nem hagyta hát ki nevét árulókat emlegetve). . . Mindannyian elárultak ... De van egy nagyszerű, zseniális ember, aki képes minket felemelni, s akarja is azt... Bízzuk magunkat őrá, s amerre csak megy, kövessük .. . Ne veszítsük el lelkesedésünket, testvérek, ha Bem nem veszti azt el . . . Le Kossuth-tal, Görgeyvel, Wysockival, éljen Bem!... (...) Utunk hegyes vidékeken vezetett Karánsebes felé Mehada mellett Orsováig. Orsóvá a Duna partján fekszik. A folyón való átkelés azonban nem a török hatóságokon múlott, mivel a Duna jobb oldala, egészen Timokáig, a torkolatig, szerb fennhatóság alá tartozó területet mos. Nehézséggel találtuk hát szemben magunkat, mely nem kevés bajt okozott volna, ha Wladys- law Zamoyski el nem hárítja. Az ő közbenjárására a szerb kormány engedélyt adott nekünk szerb területen való átvonulásra azzal a feltétellel, hogy leadjuk fegyverünket a szerbeknek. Fordította: SZENYÁN ERZSÉBET 96
