Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 6. szám - KRÓNIKA - Teodor Tomasz Jez: A bölcsőtől egy életen át (fordította: Szenyján Erzsébet)
Másnap ugyanazon a helyen álltunk fegyverben. Egyetlen katona sem hiányzott sorainkból. (...) Miskolcon közel két hónapot töltöttünk. A légiót átszervezték, megnőtt, egész fizimiskája megváltozott. A gyalogság, Idzikowski ezredes vezetése alatt állt, aki, azt hiszem, Nánáson megalakította a második zászlóaljat, s a gyalogság így három zászlóaljat tett ki; a lovasság két ezredre növekedett,egyenként négy-négy svadronból állt; az első ezredet Thórznicki vezette, a másodikat Poninski (jelenleg olasz szolgálatban álló tábornok); a kétezred fölötti parancsnokságotTchórz- nicki kapta meg. Ez az 1831-es tiszt, igazi katona, aki a lóhoz és kardhoz nőtt lovaskatonák minden erényével és hátrányával rendelkezett. Egy újkori hipokentaur képét viselte, melyet uborkára emlékeztető vörös orr díszített, rekedtes hangján ezt kiabálta katonáinak harc közben: — Aki fél, bújjon a deresem mögé! Az első ezred fehér sisakot és sötétkék, fehér hajtókás egyenruhát viselt, a második ezred pedig vörös sisakot és vörös hajtókát. A gyalogság egyenruháját fehérről sötétkékre cserélték; a zászlóaljakat öt századra osztották: négy frontszázadra és egy lövészszázadra. Gyalogos és lovas tüzérséget szerveztek fél-fél üteggel. Megalakítottak egy utász századot is. Sorainkban egészen más szellem uralkodott, mint korábban. Kiegészítettek minket az osztrák hadsereg ex-katonái. Értelmiségiek kerültek közénk. A kisebb tiszti rangokat mi, kiszolgált tiszt- helyettesek kaptuk, a magasabbakat pedig a lengyel és osztrák hadsereg tisztjei. Akadtak köztük festő ecsetjére, költő tollára kívánkozó alakok. Most is látom a zömök, fekete Piotrowski kapitányt, a konstantini iskola neveltjét, aki éles, oktató hangon üvöltötte: — „Indulj! vezényszóra a lábad, mint a villám ugorjon ki a s . . -bői! (...) Miskolcon naponta jelentkeztek nálunk önkéntesek, akiket két kategóriába lehet sorolni: követelőzők és nem követelőzők. Utóbbiak beléptek közkatonának, előbbiek viszont magas rangot követeltek. Az ilyenek gyakran kellemetlen helyzetbe hoztákWysockit, s nem kevés ellenséget szereztek neki. Jól emlékszem két ilyen önkéntesre: az egyik főhadnagynak, a másik kapitánynak mondta magát. Mieczyslaw Woroniecki által történt kinevezésükre hivatkoztak. Woroniecki híres volt rettenthetetlen harciasságáról, s mikor megérkezett Magyarországra, azonnal elhatározta, hogy szervez egy lengyel légiót. E célból Magyarország északi részén (azt hiszem, Munkácson) maga köré gyűjtött tizenegynéhány embert, előírta nekik az egyenruhát, rangokat osztogatott ki köztük, maga pedig elutazott, hogy mindehhez megszerezze a kormány hozzájárulását. A hozzájárulást azonban nem kapta meg, s nem tért visz- sza. Néhányan a kinevezettek közül elkészítették az előírás szerinti egyenruhát, s ketten közülük az új egyenruhában, kezükben a kinevezéssel megjelentek Miskolcon, s követelték, hogy a légióba a Woroniecki által adományozott rangban vegyék be őket. Vajon teljesíthető kérés volt ez? Szegényeknek nagy csalódással szívükben kellett új rangjukat tudomásul venniök: a főhadnagyból tisztes, a kapitányból pedig őrmester lett a harmadik zászlóalj ötödik századában, s különösen a kapitány, akit Baczynskinak hívtak, nem talált elég vaskos kifejezéseket, hogy Wysockit legrosszabb oldaláról fesse le. Több ilyen eset is megtörtént. Most is előttem áll egy alacsony növésű, nyersmodorú, gúnyolódó lovaskatona fölfelé pödört bajuszkával, amint a beavatott szakértő hangján bírálta a lovasság szervezését, s előadta, mit hogy kéne csinálni, hogy minden jó legyen. Láttam őt tiszti vállrojtokkal — sikerült instruktornak befurakodnia, s komoly képpel járt-kelt egészen az első ütközetig, mely után hihetetlenül alázatossá vált. (...) Bem miniszteri paranccsal érkezett, mely ráruházta hadseregünk fővezérségét. A fővezéri tisztet átvette, s azon helyt, ahol a hadsereget találta, ütközetre határozta el magát. Úgy beszélik, hogy Dembinski átadván neki a hatalmat, eltérítette őt ebbeli szándékától rámutatva annak stratégiai és taktikai helytelenségére. A hadsereg Arad felé tartott, hogy csatlakozzék az északi hadsereghez, s ebben nem akadályozta semmi. Ilyen volt a stratégiai helyzet, melyről később ejtek még egy szót. Ami a taktikai körülményeket illeti, azok a következőképpen festettek: a csatához úgy kellett felállnunk, hogy háttal legyünk Temesvárnak, az osztrákok kezén levő erődnek. Emellett az egész tartalékot, mely a tüzérség és gyalogság tartalékmunícióját hozta,előre küldték, s a távolság, mellyel előttünk járt, kitett három mérföldet. A tüzérségnek csak annyi lőszere volt, amennyi az ágyúk közvetlen lőszeresládáiban elfért, s a gyalogság sem volt tökéletesen ellátva. Némely lövész zászlóaljnak nem volt csak fejenként tizenegynéhány tölténye a lőszertáskában. A dolgok ilyen állásának ecsetelése nem változtatott Bem szándékán, úgy, hogy Dembinski állítólag ezeket mondta volt neki: — Ha ostobaságot akarsz elkövetni, kövesd el magad ! . . . A hadsereg örömteli elragadtatással fogadta a hírt Bem fővezéri kinevezéséről. Tüstént csatarendbe állítottak bennünket. A mi zászlóaljunknak a Bega csatorna mentén az út szélén, a csatornán átvezető kőhíd mellett jelölték ki a hadállást. A hídtól balra álltunk, s Bem parancsára ereszkedtünk a csatornába, melynek alját ezidötájt víz helyett sár borította és tócsák, melyek a fűvel borított meredek part alját mosták ki. A csatorna mellett ültették le zászlóaljunkat. (...) Nem sokkal ezután Bem, aki az úton egy lovon ült, parancsot adott Horodyski kapitánynak, aki 94
