Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 6. szám - KRÓNIKA - Teodor Tomasz Jez: A bölcsőtől egy életen át (fordította: Szenyján Erzsébet)

dolgok. A légió megalakulására határozat szüle­tett. A hírt egy küldöttség hozta, mely egyúttal azt is közölte velünk, hogy a vezér megválasztá­sát a magyar kormány ránk testálja. Az egyez­mény biztosított számunkra: nemzeti zászlót és egyenruhát, lengyel nyelvű vezénylést, kezessé­get arra, hogy a légiót nem osztják fel a külön­böző magyar hadtestek között, s végül magyar honpolgárságot. A fegyvert, ellátást és zsoldot illetően a fegyveres erőkre vonatkozó általános rendelkezések voltak érvényesek ránk nézve is. Az egyezmény felolvasása után a küldöttség el­távozott, s mi nyomban hozzáláttunk a vezér megválasztásához. A címre azonnal jelöltet vá­lasztottunk, s ez egyedül Józef Wysocki volt. Valami ősz ember dadogva beszélt róla, lefestette a haditudomány ismeretében mutatkozó erényeit, s e tekintetben senkinek sem volt ellenvetése. Wysockit egyhangúlag választottuk meg. Hátra volt még egy szervezési dolog, nevezetesen a ran­gok szétosztása. Néhányan azt akarták, történ­jék ez úgy, miként a nemzeti gárdában volt szo­kás, vagyis választás útján. Ez a vélekedés azonban nem talált helyeslésre. A kérdés megoldását ma­gának Wysockinak a döntésére bízták. A légió megalakulása emlékezetem szerint no­vember hó első felében ment végbe; a szervezés a parancsnok megválasztását követő napon tör­tént. A kormány őrnagyi rangot adományozott Wysockinak, ő pedig az egyes és kettes számmal jelölt, elsőként megalakult két gyalogos század­ban kinevezte a tiszteket, tiszthelyetteseket, akik vagy a lengyel, vagy az osztrák hadseregből vagy a nemzeti gárdából származtak. Az első század élén Konstanty Matczyhski állt, a második élén — Ignacy Czernik. Kivezettek bennünket az ud­varra, nagyság szerint sorbaállítottak, minden századot nyolc egyenlő részre osztottak, s mind- egyikhez adtak egy-egy tiszthelyettest. Ezen aktus elvégzése után választásra került sor, mellyel nem számoltunk előre. A gefrejterekről (őrveze­tőkről) volt szó — ezek olyan közkatonák, akik abban az esetben rangidősek, ha a két részre osztott raj két helyen köteles szolgálatot telje­síteni, vagy pedig az őrség felvezetésekor. Ez a legalacsonyabb katonai rendfokozat. A választást erre a rangra ránk bízták, s szakaszonként kellett azt végrehajtani. Amikor az én rajomra, a máso­dik rajra került a sor, egy gefrejtert mindjárt megválasztottunk; a második személy megválasz­tásánál azonban némi ingadozás jelei mutatkoz­tak, melyet az egyik választó oly módon szünte­tett meg, hogy felém fordulva rám mutatott, és így szólt: — Minek morfondírozzunk annyit! . .. Válasz- szűk meg ezt a polgártársat, itt. A nevemet nem is tudta az illető. Jelölésemet azért elfogadták, s engem gefrejternek megválasz­tottak. A szolgálat első napján máris előléptettek, tiszta véletlenből, ha nem így történik, lehet, hogy közlegény maradtam volna a háború végéig. Ugyanazon a napon kiosztották köztünk a kö­penyeket és a lábbelit, kaptunk fegyvert és szíjaza- tot. Délelőtt és délután gyakorlatoztunk, másnap ugyanazt tettük, aztán újra csak ugyanazt egészen addig, míg el nem készültek egyenruháink és sapkáink: fehér mundér piros hajtókával, vörös, négyszögletes sapkák ellenzővel és bárányprém­mel. Amikor megkaptuk az egyenruhát, már egészen jól begyakoroltuk a katonás mozdulato­kat, s a légió díszmenetben vonulhatott fel a zászló ünnepélyes felszenteléséhez. A ceremóniá­ra a Nemzeti Múzeum előtt került sor, ahová Budáról meneteltünk át a Duna hídján és Pest fontosabb utcáin keresztül. Felvonulásunk nagy tömegeket vonzott. A járdák tömve voltak kí­váncsi járókelőkkel, a múzeum előtti téren pedig bámészkodók lepték el a háztetőket. A zászlót a prímás érsek szentelte fel, a zászlóanyai tisztet pedig Rutzkainé asszony, Kossuth nővére töl­tötte be. Dobjaink pergése közepette érkeztünk, s katonazene kísért minket vissza a már felszen­telt zászló alatt. A Múzeumtól a laktanyáig egyet­len, nem múló lelkes kiáltás kísért végig: él­jen a lengyel! Ünnepélyes és a legnagyobb mér­tékig megható percek voltak ezek. (...) [Aradon] Egy Szava Simics nevű szerb ügyvéd házában jelölték ki számomra kvártélyt. Házi­gazdám a magyarok bősz ellensége volt. Úgy fo­gadott, miként az ember parancsra fogad ven­déget: udvariasan, de hűvösen. Németül beszélt velem. Ebéd után a könyvespolchoz léptem, s le­véve egy könyvet, elkezdtem azt lapozgatni el­elgondolkodva, s beleolvasva némely fejezetekbe. Raic könyve volt az: Isztoria raznich szlovensz- kich narodov, naipace Bolgár, Chorvatov i Szer- bov. A szerb fél szemmel rám sandított, majd megszólalt: — Úgy tűnik, mintha az úr el tudná olvasni . . . Elolvastam fennhangon az egyik bekezdést. Á . . . — kiáltotta. — És érti is? — Értem. Ez volt az első lépés közeledésünkben, mely rövidesen szívélyes viszonnyá alakult. Minden időmet, melyet nem foglalt le a szolgálat, Simics- csel való beszélgetéssel töltöttem. Házigazdám részletesen felsorolta a szerb nemzet történelmi jogait. A történelem irodalommal keveredett, megtörtént események népdalokkal. A szerb gyakran fölolvasott Vük Karadzic népdalgyűjté­séből, s magyarázta a dalok jelentését. Nem ritkán szóba kerültek a politika és a jelen eseményei is. Ezekből a beszélgetésekből született meg a fan­tasztikus körülmények közt játszódó Szandor Kowacz című regényem. Akkoriban azonban még nem is álmodtam ilyesmiről. Csak hallgattam figyelmesen és szorgalmasan, még fel is jegyeztem különböző dolgokat, tanultam: a feljegyzéseket elvesztettem, s abból, amit megtanultam, csak egy dal elejét őrizte meg emlékezetem: Gorom jezdi kralevitin Marko Gorom jezdi i gorom bjesada . .. stb. Szava Simicsnél Háromkirályok ünnepére, régi 91

Next

/
Oldalképek
Tartalom