Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 6. szám - KRÓNIKA - Teodor Tomasz Jez: A bölcsőtől egy életen át (fordította: Szenyján Erzsébet)
szokás szerint, összejött néhány szerb, akik osztották házigazdám politikai nézeteit; harmincéves bor került az asztalra, ettek, ittak, énekeltek,, szóval mulatták magukat”. Én is ott voltam, ittam a bort, lefolyt a szakállamon, lecsorgott a torkomon. Nagyon kedvemre valók voltak ezek a szláv testvérek. Nézeteink azonban különböztek. Ők kitartottak amellett, hogy Ausztriával tartanak, mert arra számítanak, hogy osztrák segítséggel a magyarok dölyfét megfékezhetik, s nemzeti jogaikat kivívhatják. Igyekeztem őket meggyőzni, hogy a magyarok sem a szerbekhez való számbeli viszonyuk, sem a szabadságeszme miatt, melyért most vérüket ontják, nem nyomhatják el őket; hogy veszélyesebb számukra az osztrák állameszme, mint a magyaroké, mely kevésbé kiterjedt, nem oly hatalmas, nem rendelkezik akkora külső támogatással, s a dolog természetéből következően hajlamosabb arra, hogy államkeretein belül önkormányzatot biztosítson a nemzetiségeknek. Ezt magyarázgattam és java- solgattam. Ők válaszul keserveiket, panaszaikat sorolták, melyeknek jogosságát nem lehetett nem elismerni. Az osztrákok nagy ígéreteket tettek nekik. A szerbek hittek bennük, én nem. (...) Aradon előőrsi szolgálatot teljesítettünk. A város ostromát a katonai mesterségben nem túl jártas Máriássi ezredes vezette. Az egész ostrom csak akkor vált igazán azzá, mikor megérkezett Wysocki, s blokádot vont az erőd köré, hogy kiéheztesse, s így bírja megadásra a védőket. (...) Az Isaszeg melletti csatában a légió bizonyítékát adta valódi harciasságának. Az ütközetet Klapka hadteste kezdte az osztrákok ellen, akik természetes védelmi állásaikat sáncokkal is megerősítették. A magyaroknak az erdőkből kellett előjönniök. A menetelés alatt Damjanich azt az utasítást kapta, hogy a főerőket irányítsa a tűzvonalba, de néhány zászlóaljat szakítson le azokból, s megtévesztésül vonultassa fel őket az osztrákok bal szárnya előtt. A hadtest ezért, valamint egy balra eltérő úton vonult tovább, a gyalogos hadoszlopból pedig leválasztották a mi zászlóaljunkat és a Waza zászlóaljat, egy svadron huszárt, fél ágyúüteget és jobbra vezettek bennünket. Az út, mely erdőkön vezetett keresztül, nem volt túlságosan kitaposva. Az élen, a népes stábbal, Damjanich haladt Wysocki társaságában. Egy magaslatra értünk ki az erdőből. Lábunk alatt a távolban elénk tárult a csata látképe fehér felhőcskékkel és csatazajjal övezve. A széles csatateret erdők fogták közre félkörben, távolabb jobbról pedig mezők zöldelltek, összeérve a horizonttal. Az erdőség, melyből előjöttünk, két oldalra terült el hátunk mögött. Jobbra tőlünk egy szoros kezdődött, mögötte fákkal ritkán benőtt legelők húzódtak. Arról az oldalról, ahol a nyílt terep kezdődött, kellett jönnie annak a magyar hadtestnek, amelyet Gáspár vezényelt. Amint kiléptünk az erdőből, az adott irányban valamiféle hadoszlopok tűntek fel. Nagyon lassan haladtunk előre — lépésről lépésre, percenként megállva. Damjanich és Wysocki látcsöveken szemlélték a vidéket; kis idő után a tábornok felderítő osztagot küldött ki jobbra, hogy közelítsék meg a távolban látható hadoszlopot és — mivel nem volt kétséges, hogy Gáspár hadteste az — mutassák nekik az utat. A huszárcsapat elindult. Mi folytattuk tovább az előrenyomulást. Közvetlenül a légió mellett haladt Damjanich és Wysocki. Érdeklődéssel szemléltem Damjanichot. Eddig ugyanis csupán messziről láttam őt, most pedig itt volt előttem. Tanulmányozhattam annak az embernek az alakját, aki a vezérünk volt, s mint ilyen, legnagyobb érdeklődésünkre tarthatott számot. Damjanich nagytermetű, vállas férfi volt, enyhén sasmetszésű orral, tekintete és arckifejezése marcona, hosszú, fekete szakálla lefolyt mellkasán, s ez hangsúlyozta arca napbarnította, sötét színét. Szerb fajtájának minta- példánya volt, azé a fajtáé, melyhez, portréi alapján ítélve, Karageorgi is tartozott. Magyar atilla feszült rajta, lábán hosszúszárú csizma, oldalán kard, fején kissé oldalra csapott csákó. Lépésről lépésre haladtunk előre. Hirtelen jobbról megjelent a visszafelé vágtató huszárcsapat. Azám, de hogyan? Szétszóródva vágtattak lovuk inaszakadtáig; lóhalálában menekültek; né- hányan a Waza hadtestbe rohantak, s letiporták a katonákat. Egyikük fejéről lerepült a csákó, s csak az álla alatti csatt tartotta, a nyeregtakaró kicsúszott nyerge alól, s a levegőben úszott a ló mögött. Rohanás közben azt ordították: — Német! Gáspár feltételezett hadteste helyett Schlik hadtestébe botlottak teljesen váratlanul: tizenkét vagy tizenöt zászlóaljnyi gyalogos tört rájuk megfelelő számú lovassal és jelentős tüzérséggel. A váratlan meglepetés önmagától magyarázatot nyert: Schlik hadteste egyenest a magyar hadsereg szárnyát és hátát készült megtámadni. Ennek végrehajtásához be kellett vennie az erdőt. A helyzet pillanatnyi állása olyan veszélyesnek látszott, hogy Damjanich kővé dermedt a lován, arca elsápadt, homloka ráncba szaladt, s némi hallgatás után így szólt: — Nem tudom, miként cselekedjem, mit tegyek . .. Hallottam ezeket a németül kiejtett szavakat. — De én tudom — válaszolta Wysocki. És, szavait hozzánk intézve, orrhangon így kiáltott: — Az erdőbe! Csatárláncokra szakadni! Az erdőt védeni! Egyőtök se tegye ki onnan a lábát, ha az osztrákok elfoglalják az erdőt. — „Hátra arc!” — kiáltással azonnal megfordítottak bennünket csakúgy, mint a Waza zászlóaljat; az erdőbe indultunk, csatárláncokra szakadtunk, a Waza-beliek balra, mi pedig jobbra. Mindezt egy hosszú, keskeny tisztáson hajtottuk végre, mely mögött tartalékjaink foglaltak állást. Az 92
