Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 6. szám - SZEMLE - Bárth János: Domokos Pál Péter: "…édes hazámat akartam szolgálni…"
hiszen „az igazi hagyomány sosem a múlt élethű visszaállítására törekszik, hanem arra, hogy elibe álljon annak a pusztulásnak, amit az idő, a feledé- kenység, a dolgok természetes halála elhoz közénk.” Csoóri Sándor összegezi így töprengéseit a népköltészet életéről a Tenger és diólevélben, de vállalhatná szavait joggal a Rozmaringkoszorú is. (Bratislava, 1979.) VEKERDI LÁSZLÓ DOMOKOS PÁL PÉTER: ....ÉDES HAZÁMNAK AKARTAM SZOLGÁLNI..." Keveset tudunk a legkeletibb magyarságról. Pontosabban szólva: még mindig alig ismerjük, holott e nép hagyományvilága az elmúlt tíz év folklorizmus-divatjának hatására rohamos tempóban ivódott bele napjaink magyar kultúrájába. Az 1970-es években versmondók, énekesek, zenészek és táncosok százai szólaltattak meg színpadokon és a Magyar TV képernyőjén moldvai magyar balladákat, dalokat, siratókat, játékokat. Könyvek tucatja árasztotta felénk ugyanezeket a népköltészeti alkotásokat. Úgy látszik azonban, hogy a meséket meséljük, a dalokat énekeljük, a balladákat ismerősként hallgatjuk, de a népet, amelytől mindez vétetett — egy érdeklődő szűk értelmiségi réteget leszámítva — nem ismerjük. Magatartásunk tulajdonképpen egy rossz hagyomány folytatása. Azé a nemtörődöm szemléleté, amellyel az elmúlt 7—800 esztendőben a magyar közélet viszonyult a Kárpátokon kívülre került magyarság sorskérdései iránt. Időnként persze voltak föllobbanások, zajos hazafias nekibuzdulások, de ezek sorsa az égő szalmalángokéhoz hasonló. A Kárpátokon kívülre költözött magyarság évszázadokon át élte küzdelmes, magára- hagyatott életét, dacolva idegen urakkal, beolvasztó törekvésekkel, pusztító hadseregekkel. Nagyon kevesen voltak, akik életük jelentős részét arra szentelték, hogy a keleti magyarság nyelvi megmaradását és kulturális felemelkedését szolgálják. Közülük is kiemelkedik a XVII. századi csíki ferences szerzetes Kájoni János és a XIX. századi tudós klézsei plébános, Petrás Incze János. Domokos Pál Péter másfél ezer oldalas, monumentális könyve e két jeles férfiú kultúraőrző, népmentő és műveltségteremtő tevékenységét tárja korunk magyar olvasóközönsége elé. Miként életében többször, most is nagyon fontos művelődéstörténeti könyvet alkotott Domokos Pál Péter, az egykori csíki székely tanár. Annak idején a két háború között három kiadást ért meg nagyhatású könyve, „A moldvai magyarság”. Később sok folyóiratcikkel, majd a csángó népzene kétkötetes nagy gyűjteményével, legutóbb pedig a XVIII. század magyar tánczenéjének feltárásával és bemutatásával örvendeztette meg az olvasókat, a közművelődés munkásait és a tudományos kutatókat egyaránt. Kájoni János munkássága fiatal kora óta foglalkoztatta Domokos Pál Pétert. Jó, hogy ezek a kutatások végre összefoglaló nagy könyvvé értek és akadt kiadó, amely vállalta megjelentetésüket. 1976-ban volt háromszáz esztendeje, hogy Kájoni János híres könyve, a Cantionale Catholicum, vagyis a katolikus énekek nagy gyűjteménye először megjelent. Művelődéstörténetünk fontos állomása ez a könyv. Középkori gyökerekig visszanyúló magyar népénekhagyományt foglalt össze, és megvetette az alapját sok más későbbi énektárnak. Nagy szerepe lett a legkeletibb magyarság népéletének formálódásában, nyelvi és kulturális fejlődésében. Elsősorban úgy hatott, hogy évszázadokon át magyar éneket, magyar imádságot, tehát magyar költészetet adott a katolikus székelyek és moldvai magyarok számára. Ezek a nehéz sorsú magyar népcsoportok Kájoni könyvének énekeit zengedezték, ha vasárnapokon és ünnepnapokon összegyülekeztek falvaik öreg templomaiban. A román környezetben és román uralom alatt élő, sokszor magyar papot is nélkülöző moldvai magyarok számára legtöbbször a magyar éneklés és a magyar imádkozás jelentette a magyar közélet, illetve az anyanyelvi kulturális megnyilatkozás egyetlen formáját. Mindezek ismeretében fölöttébb sajnálatos, hogy könyvkiadóink ezidáig nem méltatták arra érdemesnek Kájoni János művét, hogy beiktassák az utóbbi két évtizedben örvendetesen megszaporodott faximile könyvek sorozatába. A háromszázadik évforduló nagyon indokolta volna az effajta megbecsülést. Ez azonban nem történt meg, és így még inkább dicsérhetjük a Szent István Társulatot a nagymúltú Kájoni-könyv új megjelentetéséért. E kiadás, amely tulajdonképpen a negyedik, magán viseli Domokos Pál Péter gondozásának ezernyi nyomát. Legszembetűnőbbek a dallamok kottái, amelyeket Domokos Pál Péter többévtizedes kutatómunkával határozott meg és gyűjtött össze. Említhetnénk még a tanulmányt és a hatalmas jegyzetanyagot is, amely az énekek művelődéstörténeti összefüggéseit tisztázza és segíti a további kutatásokat. A múlt századi tudós klézsei plébános Petrás Incze János életének bemutatása és leveleinek, feljegyzéseinek, néprajzi leírásainak közzététele fontos állomása a moldvai történelem és a moldvai magyar népélet megismerésének. Megintcsak régi adósság törlesztéséről van szó, amely bár későn jött, jól segíti a moldvai magyarság sorsa iránti hazai figyelem élénkítését. A kötet csaknem száz oldalas bevezető tanulmánya sok fontos — néha ezidáig ismeretlen — adatot sorakoztat fel a moldvai magyarság, az erdélyi székelység és a magyar katolikus énekköltészet történetéről. Kár, hogy a tematikailag is hullámzó adatáradat nem rendeződött alcímekkel is 82
