Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 6. szám - SZEMLE - Ács Zoltán: Barna Gábor: Néphit és népszokások a Hortobágy vidékén
tagolt, körülhatárolt témájú fejezetekbe. Jó lett volna megjelenés előtt a szöveget történész lektorral is elolvastatni és a kiadóban alaposabban szerkeszteni. Bára kiadót elsősorban elismerés illeti, meg kell jegyeznünk, hogy manapság nem szerencsés dolog kolligátumot, vagyis egybekötött különböző műveket együtt kiadni. Ebben az esetben is jobb lett volna két könyvet megjelentetni. Egyik tartalmazhatta volna Kájoni Cantionaléját, a másik pedig Petrás Incze János tudósításait. Az érintett régi szerzők iránti tiszteletet jobban kifejező, praktikus és könyvészeti szempontból jobb könyveket vehetnénk így a kezünkbe. Ha már azonban együtt jelent meg a két mű, és valamilyen ismeretlen okból a fölöttébb drága kötet lapjai többféle színű és többféle minőségű papírra nyomattattak, jó lett volna, ha a különböző papírfajták alkalmazása egybeesne az önállóságot kívánó könyvegységek kiterjedésével, így Kájoni és Petrás műve legalább a különböző papírok által különülne el egymástól. BÁRTH JÁNOS BARNA GÁBOR: NÉPHIT ÉS NÉPSZOKÁSOK A HORTOBÁGY VIDÉKÉN A magyar néphit megszámlálhatatlan mozaikdarabkából tevődik össze és népünk vallásos tudatának vékony, kopott rétegét alkotja. Ünnepi és jelesnapi szokásaink többsége szorosan kapcsolódik északi és nyugati szomszédaink folklórjához, ugyanakkor egy bizonyos hányaduk az ázsiai őshaza korszakára vezethető vissza. Vannak, akik azt állítják, hogy a magyar hiedelem- és szokásvilág, összehasonlítva a szomszédos népekével halványabb, színtelenebb. Kosa László írja Néphagyományunk évszázadai című munkájában, hogy ez a színtelenség valószínűleg a magyar népet ért műveltséghullámok egymást zavarósemlegesítő hatásából adódhat. Népi kultúránknak azonban az anyanyelvhez szorosan kapcsolódó területei — mindenekelőtt a folklór— igen egységesek. Galeottó Marziónak is feltűnt, hogy a magyarok, legyenek akár nemesek, papok vagy parasztok minden különbség nélkül beszélnek és így a magyar nyelvű éneket ugyanúgy megértik az ország egyik felén, mint a másikon. Az időjóslást, a természet kedvező vagy kedvezőtlen jeleiből kiolvasható jövendöléseket mindenki számon tartotta. Az egyházi és jelesnapi ünnepeket egyformán megtartották. Részesei voltak azoknak a szokásoknak, félték azokat a hiedelmeket, amelyek ezeket mitikusan körbefonták. A paraszti hiedelmek többféle összetevőből épültek és épülnek fel. Egy részük régebbi pogány világképek maradványa, mások egyházi hittételekből torzultak hiedelmekké. A népi kultúrának, s ezen belül a folklórnak is az általános, összekötő jegyei mellett tájanként megfelelő különbözőségei vannak. Az egyes néphiedelmek, néphagyományok kialakulásában, módosulásaiban, hétköznapi gyakorlatában gazdasági, társadalmi és kulturális tényezők játszanak közre. Ezért a kutatónak mindenekelőtt az adott tájegység, kulturális közeg történelmét, település- és vallástörténetét, az eltérő és azonos fejlődési vonalakat, a birtokviszonyokat, nem homogén etnikum esetén az idegen népcsoportok jelenlétét, azok egymásra gyakorolt hatásának területeit kell megvizsgálnia és feltárnia. Barna Gábor nagy feladatra vállalkozott, amikor azt a célt tűzte maga elé, hogy összegyűjti és feldolgozza a Hortobágy vidékének néphitét és népszokásait. A feladat nehézsége részben abban rejlett, hogy az ember azt gondolná, hogy erről a néprajzi területről nem lehet már újat mondani. Elég, ha csak átfutunk az e tájegységgel foglalkozó néprajzi munkák beláthatatlan során. Másrészt, mint ahogy maga a szerző is megállapítja, egységes hortobágyi folklórról nem beszélhetünk, csak kulturális övezeteket említhetünk, amelyek a Hortobágy környékén találkoznak. A kulturális eltéréseket azonban épp a Hortobágy puszta, ez a hatalmas kiterjedésű legeltető, állattartó övezet csökkenti, s ez minden egyes, a vidéken fekvő hajdúsági, nagykunsági stb. település gazdasági életére, s ezen keresztül társadalmára és népi kultúrájára nagy hatással van. A pásztorok társadalmának nagyfokú migrációja révén számos hiedelem terjedt el, mert a migráció meggyorsította a különböző kulturális arculatú tájak népei körében élő hagyományok, ismeretek kiegyenlítődését, ugyanakkor a specializált pásztorkodásnak szakmai ismeretei nagy területen szinte teljesen azonosak, s ez szintén a kiegyenlítődés irányába mutat. Barna Gábor anyagát a századfordulótól napjainkig, az emlékezettel még utolérhető népéletből meríti. Elsősorban saját terepmunkája során gyűjtött hatalmas anyagmennyiségre támaszkodik, de felhasználja a Hortobágyról eddig megjelent szak- ill. szépirodalmi munkákat is. Egyik legfontosabb céljának vallotta az immáron kiveszőiéiben levő szokások és hiedelmek lejegyzését. Munkája így elsősorban leíró jellegű, amelynek értéke az idő múlásával ritkán csökken, sőt, sokszor éppen megnő. Néprajzos körökben manap- ság gyakran beszélnek a 24. órai mentésről, s ezt a tényt, ennek igazát Barna Gábor munkája is megerősíteni látszik. Pl. a természetfeletti lényekben ma már csak a hortobágyi öregek kis része hisz, a róluk szóló történeteket legtöbbször már csak szórakoztatásképpen mesélik. A szerző az elzártsága miatt is leginkább hagyományőrző pásztortársadalom mellett a Hortobágy vidék falusi és mezővárosi lakóinak szokáshagyományait is megvizsgálja és párhuzamot von a különböző 83
