Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 6. szám - VALÓ VILÁG - Siklós László: Úton, útfélen

délben. Olyankor a feleség kiszalad a konyhából, arcán széles mosoly sugárzik, gyorsan ledobja kötényét, és a gyerekekkel együtt beülnek. Még egy utolsó tolás, a motor felbőg, nyög, puffog, kormot okád, majd füstfelhőben tűnik el. Félóra múlva egy falubeli hazavontatja őket.

„Én voltam a hibás” — magyarázza S., — „hirtelen fékeztem, lefulladt, többet nem indult. Nagyon érzékeny.”

A kocsi tizenöt éves. Volt már, aki azt mondta: öcsi, minél hamarébb vitesd el a roncstelepre. A fuvarköltséget megéri, többet nem.

De S. nem mond le róla.

A nyáron kitört néhány ablaküvegünk, másokról a gitt lepattogzott, hónapok óta készülök megjavíttatni. Nehéz ügy ez ma. A majdnem háromezres faluban nincs üvegező. Bevinném a városba, van kocsink, de ezzel már megjártam. A telefonkönyvből kinézett mesterek egyike közölte, másfél hónapra vállal, a másiknak nem érte meg, a harmadik méltatlannak érezte, ő csak csiszol, a negyedik idős mestert most temették el.

Járt a faluba is egy idős mester a városból. Békazöld, régi típusú Trabanttal. CA- rendszámmal. Az utóbbi időben gyakran láttam az országúton, pihentek. Mert a 15 kilométeres utat egyszerre már nem tudták megtenni. Külön zörgött, mozgott a kocsi minden része, hulltak a darabjai, drótozott volt a lökhárító, az ajtaja. Különösen a hegyi utat, a hozzánk vivő emelkedőt nem bírta. Együtt lihegett a gazdájával.

Aztán nem jöttek többet. Én pedig most kapok a faluban egy címet: P. fiatalember, gyári munkás, kiváltotta a munka melletti iparengedélyt.

Bedobom a csomagtartóba az ablakrámákat, megyek a megadott címre. A fiatalembernél, a ház előtt áll egy legrégibb típusú Trabant. CA-rendszámú ez is. „Mondja, rokona maga a... mesternek?” kérdem. Nem is ismerte, most költözött ide.

„Tízezerért vettem, már háromezret ráköltöttem, és még mindig nem jó!” — panaszolja a fiatalember. Tisztítja a beszáradt gittet a keretről. „Van egy haver, szervizben dolgozik, elvállalta fusiban. Rendes volt, de már nem az. Csak a pénzem szedi el. Cseréltük az első hidat, a fékházat, a kormánymű új cuccot kapott...” Vonalzó nélkül vágja az üveget. Egy darabig megy is szépen, aztán ferdére sikerül. Hézag lesz az ablakon, másutt nem fér be a helyére. Észre se veszi. „Mert csak a pénzre megy, a munkájával meg senki nem törődik . . . Pedig jó kocsi még, csak tizennyolc éves. Semmi más baja nincs, minthogy felmelegszik a motor, mire a hegyre felérek.” „Talán rossz sebességi fokozatban ...” jegyzem meg. „Útközben nem lehet rajta kapcsolgatni, mert nem kapja be mindig a sebességet.” „Olyankor mit csinál?” „Leállók.” „A hegyi úton, kanyarban? Lecsúszhat, vagy magába fut valaki.” „Hát voltam már meleg helyzetben. Még ráköltök háromezret, ha akkor se javul meg, továbbadom.” „Kap rá vevőt?” „Mindig akad kezdő, akit át lehet verni. Nem a kaptatón próbáljuk ki.”

Gyakran találkozom vele az országúton.

Szorongás a volán mögött

Magabiztosan, elegánsan, hanyagul, gyorsan, az akadályokat ügyesen kikerülve autózik az amerikai, a nyugat-európai, az északi... Ha autóbahnon, autorout-on, sztrádán mi magunk látjuk a magabiztos tartást, megcsodáljuk. Ha itthon látjuk, azt mondjuk rá, vakmerő. Ha filmen látjuk, elérhetetlenre vágyakozunk.

Aztán leülünk saját volánunk mögé.

És ott — ösztönösen vagy tudatosan — utánozni próbáljuk a látottakat.

De mit tud ellesni a 24-28-30 éves fiatalember ezekből? Mit tud utánozni a nyugateurópai magatartásból?

46