Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 6. szám - VALÓ VILÁG - Siklós László: Úton, útfélen

fagylalttól zsíros-ragacsos szájakkal kitömött kocsik — parlagfűvel-aranyvesszővel beporzott kocsik.

Zöld fény. Túrázó motorok, recsegős egyesbe váltás. A kocsisor fellazul, hosszú szalagban lebben, neki a kísértetiesen üres betonúinak ..

Dos Passos Manhattani kalauzában így írja le — dokumentáris hűséggel és erővel — űz 1910-es évek születő világvárosának, New Yorknak a közlekedését.

Upton Sinclairtől legalább ennyire pontos képet kapunk, s leírása nyomán tovább is juthatunk.

„Szaladt az út,simán, hibátlanul szélessége éppen négy és fél méter, peremét mintha csak ollóval nyírták volna egyenesre; óriási kéz gurította szürke betonszalag a völgyben. A vidék hosszú hullámokat vetett, lassan emelkedett, majd hirtelen a mélybe zuhant; a kocsi felfelé kapaszkodott, aztán gyorsan átbukott a csúcson — de nem volt miért félni, hiszen a varázsszalag akadálytalanul folytatódott, buckák és repedések nélkül simult a másodpercenként hétszer körbeforduló, felfújt gumikerekek alá. Az autó mellett elviharzott a hideg tengeri szél, dúdolt és dübörgött, a hangja örökösen változott; de a fiú mégis kényelmesen ült a hátrahajtható szélvédő mögött, amely a feje fölé csúsztatta a szelet. Szívesen felemelte a kezét, hogy érezze a hideget; néha meg kikukucskált a védelmező üveg mellett, hadd csapja meg homlokát a szél, hadd zilálja szét a haját. De többnyire csendesen és méltóságteljesen ült — mert apa is úgy ült, és apa viselkedése szabta meg az autózás etikáját.”

Ez 1912-ben történt. U. Sinclair így kezdi „Olaj!” című hatalmas regényét, amely 1929-ben jelent meg.

Eszembe jut erről egy másik apa és fia, immár az ötvenes évek Amerikájából. A kilencéves fiú:

„Jó dolog ám egy kocsi, gondoltam, oda viszi az embert, ahova kedve szottyan, amikor csak akarja, és akár gyorsan, akár lassan. Nemegyszer százhatvanas sebességgel robogtunk óránként, ha üres volt az országút és egyenes és nem meredek, és megesett, hogy majdnem olyan lassan másztunk, mint a gyalogjárók . . .

. .. Apám akkor vette ezt a használt kocsit New Yorkban, amikor elváltunk anyámtól.. .

... Apám egy dollárért benzint töltetett a tankba, és aztán bementünk az üzletbe, hogy valamit vásároljunk reggelire, ebédre és vacsorára.”

Saroyan novellájának a szereplői már harmadik éve járják az államokat. Apja felnőtten éli ki — bizonyára elmulasztott — csavargásvágyát.

„Az iskolai szünidőben a Fordban aludtunk, és ha volt elég benzin a tartályban, vagy elég pénzünk, hogy vehessünk, utazgattunk erre-arra, de amint megkezdődött a tanítás, szobát béreltünk, hogy rendes lakcímről járhassak iskolába, nem egy autóból.”

Nem hiszem, hogy van olyan huszadik századi USA-beli író, akinek a műveiben ne szerepelne, és ne kapna kellő hangsúlyt az autó, a kocsizás. Sinclairtől Truman Capote- ig, és tovább. Ábrázolása nem öncélú, hanem az amerikai élet szerves része. Nem látvány a leírás, és nem hivalkodás az autó. Már ekkor, a század elején közlekedési eszköz. Kezdetben üzletemberek, gazdagok sietnek rajta, nagypolgárok, művészek közlekednek. Később a kisember is, a polgár, a munkás is; ha másképp nem, hát vesz egy használt kocsit. Kipofozza, vagy üzemképessé teszik neki — kereskedő és javító cég van elég — és valameddig jár vele. Akkor elhagyja, akár az útszélen is.

A realista irodalom úgy ad számot az autó használatáról, hogy bizton megállapíthat43