Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 6. szám - Jékely Zoltán: Valencia (elbeszélés)
biztatta Gy-t, s hátranyújtott karjára támaszkodva a kerevetre dűlt. — Most, vagy soha! — ismerte fel a helyzetet Gy., szíve őrjítően, már a szerelmi bódulat időtlenségében döngette mellkasát. Még volt annyi kitartás benne, hogy a kívánságot teljesítse, de alighogy a matrózkönyörgés újra felharsant, odarogyott Mica elé, s keze az engedelmesen szétnyíló combok közt a legforróbb pontig hatolt. Még látta, hogy Mica behunyt szemmel hátradől, karját szétcsapja, mint aki megadja magát — és ebben a pillanatban, a matróz utolsó könyörgésébe hosszú, érces berregés hasított bele. S aztán még kétszer, rövidebben. A megbeszélt jel volt: áldozatos cimborája hazaérkezett. — Ki jön? — ugrott fel Mica, szoknyáját rémülten helyrerángatta s rúzsa után kapott. Gy. cifra át- kozódás kíséretében mondta ki barátja nevét. De órájára pillantott, s megrestellte magát: a jó fiú a felajánlott másfél órát nem hogy szűkebbre mérte volna, de vagy tíz perccel meg is toldta még. Egymás szemébe sem néztek, lázasan kapkodták össze holmijukat, s míg a jóbarát a konyhában kuksolt, szótlanul kilopakodtak alkalmi oázisukból; a bérház kapuján kióvakodva, hósivatagban találták magukat, szemükbe porhó csapott, elolvadt és könnyek alakjában folyt végig arcukon . . . Gy., ha akkor, a búcsúzás perceiben szemrehányást nem is tett, az időhúzást, a szerelmi cinkosságot megtagadó viselkedést nem tudta megbocsátani. A lány lelkében pedig a kölcsönlakás csapdajellege, a megalázó rajtukütés hagyhatott sötét nyomot... Volt, ahogy volt, többé egyikük sem kereste a találkozást. Közös ismerősök persze gondoskodtak róla, hogy Gy. tudomást szerezzen elveszített szerelme új kapcsolatáról, s az a gondolat, hogy ismeretlen vetélytársa előtt éppen ő készítette elő a talajt, sírásra és fogcsikorgatásra elég okot adott... Huszonegy éves volt... Könnyű kalandokban keresett és talált is ideig-óráig vigasztalást. De Mica elvesztését kiheverni, lelke mélyén, sohasem tudta. * -* * Valencia .. . Deine Lippen ... zokogta a rom bútor-raktár koszos csipketerítőjén a matróz, és a meg-megcsukló baritonban Gy. a saját hajdani hangjára ismert. Múlt és jelen gomolygott s feloldhatatlan ötvözetté forrt e pillanatokban. Arról, hogy lelkében mi játszódik le, a banyának tudnia kellett valamit; a legnagyobb megelégedéssel bólogatott, méghozzá ritmusra, a arcán üdvözült mosollyal, karszékében rángatózva malmozott a hasán; elégedettségre a leányka szereplése is adhatott okot: már a fülke díványán, hanyatt dőlve, s trikóját a nyakáig felgyűrve, markába fogott csecseivel játszadozott... „Soha vissza nem térő alkalom” — szajkózta magában Gy. a varangy asszony vartyogá- sát: az ezerjófűért, mellyel begyógyítható a régi seb, csak a kezét kell kinyújtania ... Balzsamozta, flastromozta ugyan számtalanszor húsz év alatt a sebet, de sohasem úgy, hogy szólt volna közben a Valencia! Gyógyíthatatlan ezért maradt... Mágnesezve lépett egyet-kettőt s már a fülke függönyét húzta volna magukra, — mert a banya pervez vigyorral figyelt — de az átkozott lemez lejárt, s ő megtántorodott. — Repetál- junk? — kérdezte rögtön a banya, s buzdításul, rákacsintva, kezével is jeleket mutogatott, hogy megértesse: szabad a vásár, a portéka eladó, — s a lemezt újra elindította. — Ne, ne! Könyörgök! — farolt ki Gy. a fülke előteréből, az asztalkánál termett, s a gramofont kikapcsolta. — Amit kiválasztottam, elvinném — motyogta —s elővette nagyon lapos pénztárcáját. — Ha az úrnak így is jó!... — csóválta a fejét fitymálólag az asszony, s a lemezeket szinte csapkodva, durván egymásra rakta. — Hat lemez, az nálam hatvan forint — jelentette ki s nyögve tápászkodott fel a recsegő-ropogó nádszékből. 35
