Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 6. szám - Jékely Zoltán: Valencia (elbeszélés)
val mind törleszthetetlenebb adósságra, s mind pótolhatatlanabb veszteségre. A Valencia! Gy. döbbent tekintete az asszonyról a leányra, ennek kifejezéstelen ábrázatáról ismét a vigyori varangypofára rebbent, mintha viselkedésüktől várta volna a választ: milyen földalatti szervezettel vagy hatalommal cimboráinak, hogy káderlapjáról kedvükre kiszemelhetik lelkének legsebezhetőbb pontjait? ... Kölcsönkért lakás, csak másfél órára, mely időt a szigorlatra készülő áldozatos cimbora a közeli moziban tölti, hogy ne kelljen a hófúvásban kóborolnia .. . Előbb, már kulccsal a kezében, ő surrant fel, s csak egy-két perccel utána Mica: az elegáns budai bérházban nem volt ajánlatos feltűnést kelteni. Micával, álmainak múzsájával parkokban, házibálok függönyei mögött, margitszigeti bozótban már nem egyszer jutott szinte a beteljesülésig, de bármilyen követelődző és szenvedélyes játékos volt is a leány, a hátralevő és döntő aktustól a méltatlan, vagy éppen veszedelmes környezet mindkettejüket visszariasztotta. Most, végre, annyi félbemaradt vállalkozás után, eszményi környezet: bezárt ajtók, széles kerevet, mellette italokban bővelkedő bárasztalka, s ami a legfőbb, gyertyafényes hangulatvilágítás. Alkalmasabbat nem is álmodhattak volna a várva-várt egymásbaomlás céljaira. A felajánlott 90 perc pedig miért ne lenne elegendő? Másfél pásztoróra! Hágár oltárán addig bemutatott áldozatai, akár alvilági örömtanyák viaszosvászon huzatú díványán, akár adakozókedvű dámák nyoszolyáján történtek is, 10—20 percnél tovább csak kivételes körülmények közt tartottak... És Mica mégis, sőt, éppen a tökéletesen biztonságos környezet miatt, minden korábbi ígéretét megszegve, csupán csikóbundácskáját veti le, és megátalkodottan, összezárt combokkal húzódik egy karosszék mélyébe. Hiába esdekel előtte térdre rogyva: cirógatásait, csókjait nem viszonozza. A kínált Chartreuse-ből egy-két pohárkával felhörpint ugyan, de nem bátorságot iszik, hanem hogy lelkiismeretfurdalását csillapítsa ... És ő, aki taktikai okokból hallgatta el, hogy idejük megszabott, mindúntalan a faliórára sandít, majd szíve egyre vadabb s gyorsabb dobogásán észleli, hogy minél jobban közeledik a 7-hez az átkozott óramutató, annál messzebb a vágyva vágyott beteljesülés... Ilyen lelki- állapotban folyamodott a gramofonhoz: hátha valamelyik lemez, a cimbora gyűjteményéből Mica rémült, s talán átmeneti görcsét megoldja, engedékeny lesz és adakozó? . . . Ő táncra kéri, s mint ötórai teákon, házibálokon már annyiszor, egymáshoz simulnak, összebújnak, s végre mindenestül övé lesz a balzsamos illatú, bársonyoskeblű, távolkeleti vérű és szemvágású Mica! Eléje tett hát néhány lemezt a bárasztalkára, s egyesülésüket, együvétartozásukat példázandó, felkapta s mohón szívta tovább a rúzsos végű cigarettát, melyet égve tett a hamutálkára a lemezválogató. Már két-három lemez is megfordult a kezén, amikor felcsillant a szeme — Valencia!... — suttogta áhítattal. — Kedvenc számaim egyike! — Egy-két lázas mozdulat, a lemez forogni kezdett, s ő szertartásosan meghajolt. — Szabad? — kérdezte farizeus képpel, mintha magán érezné a fal tövében köröskörül üldögélő bálanyák árgus tekintetét. — Örömmel! — állt fel az átkozott karszékből Mica, balkarját puhán Gy. vállára fektette, jobbtenyere forrón a tenyerébe tapadt, s egész testén sokat Ígérő remegések futottak át. „Valencia!... Deine Augen ...” esdekelt az epekedő matróz a kérlelhetetlen senora vagy senorita előtt — az ő nevében is, aki már gúvadt szemmel kereste Mica tekintetét, hogy olvasson belőle: küszöbön-e a legalább százszor ígért Beteljesülés? — „ValenciaI Deine Hände... ömlengett a matróz, s ő Mica kezét morzsolta, csókolgatta. S végül, amikor már szinte fejhangon a „Deine Lippen” remegtette a levegőt, derékon kapta s belecsókolt az addig zárt, s csak az utolsó akkordok alatt kinyíló, életet s nem halált kínáló szájba, s a lányt,—tánclépésben — a kerevet felé sodorta. Minden jel arra vallott, hogy ő is csak erre vár. De a lemez, szokatlanul fájdalmas decrescendóval kiadta lelkét, s az örvény, mely Micát szédítette, megszűnt kavarogni. — Tedd fel újra! — 34
