Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 6. szám - Jékely Zoltán: Valencia (elbeszélés)
másodszor meggyújtott bőrszivar-maradvány füstjénél is jobban csavarta vendége orrát, s minduntalan zsebkendőt kellett elé tartania. Egyébként is már az ellankadás, kimerültség tüneteivel küzdött, s éppen a kiválasztott négy-öt lemez árát tudakolta volna, hogy, ha maradék pénzéből futja, rögtön fizessen, és zsákmányával illanjon onnan, amikor az asszony egy rendkívül jó állapotban levő, szinte „verdefényes” lemezt rakott ki, mint valami adut, a térítőre. — Bánffy-keringő — olvasta Gy. hangosan, nagyot sóhajtott, s nem akart hinni a szemének. S miközben a lemezt remegő kezében tartotta, az asszony, mint aki biztos a dolgában, a masinát felkurblizta. — Tudtam, megesküdtem volna rá, hogy ez a kegyed száma! — mondta széles vigyorral. — Dehát ennyi közül az isten se tudná egyből előrántani. Figyelje csak: az öreg Berkes bandája játssza! Én még ismertem őtet, a Folie Kaprice-ből, ott voltam alkalmazva, tudja!... Táncoltam!... — toldta meg s nyögésszerű sóhajjal várta látogatója közelebbi érdeklődését pályafutásának ez állomása felől. De erre hiába várt. A lemez ugyanis már forgott a korongon, s egy-két fordulatnyi sercegés, súrlódás után rendkívüli, az uccán hallottnál legalább háromszoros hangerővel zendült fel. — Mit mondjak? Ez még a halottat is feltámasztja! —• konstatálta a vendégre tett hatást a Folie Caprice hajdani démona, s hömpölygő farát riszálni kezdte magakelletőn. De Gy. nem e látvány elől csukta be a szemét, hogy szinte fájt. Az előre forgó lemeznek hála, valósággal beszőtte, rabul ejtette a visszapergetett idő. Matrózblúzos, vagy bársonyruhás, fehér csipkegalléros, kunkorodó szőke-copfos, vagy homlokbafésült barna bubifrizurás leánykák felett tartott seregszemlét; tánciskola, vagy születésnapi zsúr, farsangi diákbál tündérei valának, kik— maguk is állhatatlanul — helycserés támadással hódították meg s hagyták cserben állhatatlansággal védekező szívét... Hogy e varázslat hány másodpercig tartott, legfeljebb a lemez fordulatai mérhették. Egyszerre apró reccsenések rázták meg Gy. közelében a deszkapadlót. Szemhéjjá kipattant, pupillája tágra nyílt. Félmeztelen, rezgő-csecsű, rózsaszínbugyis leány ugrabugrál körülötte. A feszes kis fekete flórtrikót majdnem keresztüldöfik zsenge korához képest aránytalanul fejlett, szinte asztrahándinnyényi keblei... Bánta is már Gy., hogy megtört az előbbi varázs! Ez volt csak az igazi! Útálkozással, szorongással dacoló kitartását az infernói környezet íme, paradisói élvezettel fogja jutalmazni. Az ám, a nyirkos házfal s a lehúzott, rozsdás boltredőny szegletébe tapadt, rongyokba burkolt bábból, titokban, néhány pillanat alatt csodálatos pillangó rágta ki magát, méghozzá éjjeli pillangó, minden jel szerint. A kiszolgált bártáncosnő unokája vagy leánya s tanítványa is egyszersmind? — kérdezte magában Gy., s a csábtáncszerű, magakellető összevissza-ugrálásban felfedezni vélte minden valaha megcsodált és megkívánt ballerina taglejtéseit, vonaglásait. Józan ítélőképességétől a produkció nekiszóló volta és testközelsége foszthatta meg ... És amikor a lemez végre lejárt, olyasmit érzett, mintha sodró, zúgó áradatból éviekéit volna partra. A pillangó pedig eléje röppent, s változatlanul révült arckifejezéssel, de rutinosan pukkedlizett egyszemélyes közönsége előtt... Erre ő olyan zöngével kiáltott brávót, ahogy az ucca kis csődületétől hallotta. A rinocérosz-asszony szintén elkurjantotta magát: — Most kezdődik! E lesz csak az igazi! — a gramofont felkurblizta s új lemezt rakott a korongra. — Ne! Ne! Köszönöm! — mutatott órájára Gy. — Sajnos várnak odahaza,—füllentette — Mivel tartozom? — s nyúlt a tárcája után. — Lárifári — legyintett az asszony, s a masinát bekapcsolta. Egy-két másodperc sercegés, súrlódás, s máris felzendült, — mintha az időgéppé varázsolt szerkezet a világűrből csalogatta volna vissza — Gy. leggyászosabb érzelmi kudarcának kísérőzenéje, melyet hasztalan próbált kiirtani emlékezetéből. Két évtizeden át, az élet legváltozatosabb helyzeteiben, de kivált őszutói-télelői reménytelen, borzongató napokon csendülgetett fel, hogy emlékeztesse az évek múlásá33
