Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 6. szám - Kocsis István: Vincent Van Gogh (monodráma három felvonásban)

nem lesz mire, a zsoldot elküldhetem az öcsémnek. .. Ez az egyetlen megoldás. Ha az idegenlégióba sem vesznek be, akkor sehova se, ezt mindenki tudja, matróznak se, pincérnek se, utcaseprőnek se, semminek. . . Hát jó ötlet. (RÖVID SZÜNET UTÁN TRÉFÁSAN.) Csakhogy. . . Csakhogy nekem még ez se megy. Engem még az idegenlégióba sem vesznek fel. Nem bizony. Ugyanis a felvételt orvosi vizsgálat előzi meg. S mit állapítana meg nyomban a katonaorvos, még a legképzettlenebb is? Hogy engem nagy ráfizetés lenne felvenni. Nem, nem az erőszakot, tehát a katonaságot, tehát az idegenlégiót gyűlölő lelkem miatt. Ó, dehogy. . . Azt állapítaná meg, hogy már az első menetelés alatt összeesnék. Hát akkor meg minek vesződni a beöltöz- tetésemmel, behajózásommal, idomításommal. (HOSSZABB SZÜNET UTÁN CSENDESEN.) Úgyhogy nekem tényleg csak az adatik meg, hogy festés közben essem össze. . . De hát hiába esem össze festés közben, pillanatok alatt felállók, hogy befejezhessem a megkezdett képet. (GU- NYOROS MOSOLLYAL.) Hosszú életű leszek hát ezen a földön, ha hű maradok az ecsethez. (HIRTELEN NAGYON ELLENSÉGESEN.) Lehet, hogy hosszú életű leszek ezen a földön, de a képeim a kutyának se kellenek! A prédikációimért pedig kinevetnek, megfenyegetnek. . . követ emelnek rám. . . Nem megfeszíteni akarnak, nem, csak megkövezni. Mindent elvesznek a magamfajtától, ami fennséges, csak az marad meg a magamfajtának, ami nevetséges. . . Nem vállalom, így nem vállalom a mellőzött, kitaszított művész sorsát. . . Hát akkor inkább a Gauguin útját! Követlek, Paul Gauguin! Igazad van! Menekülnünk kell innen! Mi keresnivalónk van itt?! Igen, az európai élet miattunk nem fog megváltozni, általunk sem fog megváltozni, tehát el kell menekülnünk innen. . . Vallom én is, hogy mi csak a trópusokon érezhetjük jól magunkat. Ott nincs vagyon, nincs embert porba alázó hatalom, mindenki egyenlő, mindenki természetes, mindenki őszinte! Vadbanánt szedünk és festünk a magunk gyönyörűségére. (TORKASZAKADTÁ- BÓL KIABÁL.) Itt a vagyoni meg a hatalmi helyzet határoz meg mindent! Ahol mindent a vagyoni meg a hatalmi helyzet dönt el, ott csak a vagyonos meg a hatalmas számára van levegő! Adjatok nekem vagyont és hatalmat, s akkor itt maradok!. . . Nem fogom elhitetni magammal, hogy a rossz az jó, hogy a rossz az elviselhető!

A FÖLDRE ÜL, HOSSZÚ IDEIG ÜL MAGÁBA MÉLYEDTEN, MAJD KOMORAN:

Paul . . . Theo . .. aludtatok ti már nyirkos pincében, szalmán? (RÖVID SZÜNET.) Csatornában, patkányok között? (RÖVID SZÜNET.) Híd alatt? . . . Szalmakazalban? . . . Ápoltatok már tífuszos beteget? (SZÜNET, MAJD ELLENSÉGESEN.) Nem, ugye? Ilyesmi veletek hogyan is fordulhatott volna elő, szerencsés fickók, mi? Hát most már értem . . . Értem, miért nem hallgattátok ti sose végig az öreg bányász történetét .. . Mert megijedtetek tőle . . . Mert meggyűlöltétek. (FELEMELI A HANGJÁT.) Talán elvártátok volna tőlem, hogy ököllel üssek az arcába, amikor nagy, tiszta gyermekszemeit úgy tartotta elém, a prédikátor elé, hogy prédikációt olvassak ki belőle. (HOSSZABB SZÜNET UTÁN SEJTELMESEN.) Nekem követnem kellett azt, aki prédikációt olvastatott ki velem a szeméből .. . Megérezhette, hogy követi valaki, de nem félt, még csak hátra se fordult. .. Nem tudhatta, hogy milyen szándékkal követem, nem tudhatta, hogy én csak a titkát kilesni követem, mégsem félt. (RÖVID SZÜNET, MAJD BIZONYTALANUL.) Én őt nem azért követtem, hogy higgyek neki: én őt azért követtem, hogy hazugságon kapjam ... Ha legalább félt volna tőlem. (NAGYON CSENDESEN.) Amikor a telepszéli viskójában lámpást gyújtott, én a nyitott ablak mellé léptem, észrevette, hogy az ablaknál les- kelődik valaki, de nem zavartatta magát; hogy ágy nem volt a viskójában, az engem már nem lepett meg, akkor engem már semmi sem lephetett meg, rögtön rá is jöttem, hogyan tűnhetett el onnan az ágy: zár a viskón sose volt, hát az első ember, akinek ágyra volt szüksége, mert figyelmeztető jelnek vélte, hogy nincs a viskón zár, bement, és nyugodtan, mint aki ellenállhatatlan parancsnak engedelmeskedik, elvitte az ágyat... Ő hazatérésekor nyomban megérthette, hogy ágynak vitték el és nem felaprítani, ezért a következő pillanatban már nem is gondolt rá, pokrócot terített le a padlóra és azon aludt el.

FELÁLL, FEL-ALÁ ROHANGÁL A SZOBÁBAN; KIABÁL:

Nem, nem, nem hazudok többet, önmagámnak se, másoknak se; az igazmondás ideje, az ítélkezés ideje jött el! Az az öreg bányász olyan, amilyennek én láttam ... De hogy mi volt a viskójában?! Nem tudhatom, mi volt a viskójában, mert én sohasem kísértem haza, nem mertem hazáig kísérni! Féltem, hogy megijed tőlem, és lemaradtam . . . De ha láttam volna is, hogy még ágy sincs a viskójában, honnan tudhatnám, volt-e ott ágy valamikor, s ha igen, mi történt vele? ... Az igazság az, hogy csak egy olyan emberről tudok, egy szerencsétlen prédikátorról, aki még az ágyát is odaajándékozta! Egyszer csak fogta magát az a szerencsétlen, az a Vincent van Gogh nevű festőprédikátor, s szétosztotta a még nála is szerencsétlenebb bányászok között pénzét, ruháit, ágyát, szekrényét, asztalát, székeit, mindenét, az utolsó garasát is! Jó, de mi végből?! A lelkiismeretét akarta megnyugtatni minden bizonnyal a szerencsétlen, hisz már az járhatott eszében, hogy nemsokára elmenekül onnan, meggyilkolja magában a prédikátort és csak a festőt hagyja élni. (GÚNYOSAN NEVET.) Nem sikerült neki az árulás, hiába menekültfa prédikátor mindenhova elkísérte, ahányszor meggyilkolta, annyiszor támadt fel . . . Éppen ezért nem lett belőle sikeres festő, a prédikátor nem engedi!

19