Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 6. szám - Kocsis István: Vincent Van Gogh (monodráma három felvonásban)
HIRTELEN MEGÁLL, MAJD SEJTELMESEN: Áruló akartam lenni, nem Krisztus igaz követője, de nem megy. (ISMÉT FELNEVET.) Ha nem kívánnám kínzó kielégítetlenséggel, bűnösen, mohón az asszonyokat, ha nem szédülnék az éhségtől, ha önmegtartóztatásom nem rettenetes erővel magamra erőszakolt volna, akkor talán még azt is elhitetném magammal, amekkora öncsaló vagyok, hogy az én személyemben a Legigazibb jött le másodszor a földre! (ÖNIRÓNIÁVAL.) Megpróbálnék persze csodákat is tenni, például a mellőzött festők képeit aranypénzzé változtatni. (KIABÁLVA.) Minden képet százezer arannyá, hogy hatalmasak lehessünk ezen a földön! (HOSSZABB SZÜNET UTÁN CSENDES IRÓNIÁVAL.) Egy csodát így is sikerült művelnem: önzetlenekké varázsoltam Theo öcsémet, Gauguint és Sient, képesekké arra, hogy áldozatot hozzanak értem. A FAL FELÉ FORDUL, HOSSZÚ IDEIG NÉZI A KÉPEIT; MAJD CSENDESEN: Hiszen azért, hogy énhozzám, gyarló emberhez, szánnivalóan gyenge emberhez nem hasonlítanak a képeim ... Az önarcképeim se hasonlítanak hozzám . . . Hisz ezekben a képekben akkora erő akarja újra rendezni a világot, akkora erő . . . Olyan szánnivalóan gyenge vagyok mellettük, olyan szánnivalóan gyenge ... És kibírhatatlanul egyedül vagyok, kibírhatatlanul egyedül. MINT AKINEK NINCS EREJE MÁR ÁLLA- Nl, LEÜL EGY SZÉKRE, ARCÁT A TENYERÉBE TEMETI. HOSSZÚ SZÜNET UTÁN AKADOZVA: Sien, gyere vissza... Se Gauguinre, se az öcsémre . . . senkire . . . nincs most szükségem, csak rád ... Te tartottál ki mellettem a leghosz- szabb ideig . . . Majdnem két évig. Visszafogadlak. (RÖVID SZÜNET, MAJD KÖNYÖRGŐ HANGON.) Gyere vissza . . . nem teszek neked szemrehányást... Ha iszol is egy-két pohárkával, hát igyál . . . Nem tehetsz róla, hogy nem bírod nélküle . . . Gyere, mert megéri . . . Megéri biztosan. Hátha ismét megvalósul a csoda ... A legnagyobb csoda, amit átéltem. Amit átéltünk . . . Akkor történt meg először, emlékszel, amikor felrohantam hozzád, hogy nincs ugyan egy vasam se, de gyere át hozzám modellt állani, hagyd abba néhány napra értem a legmocskosabb mesterséget, förmedtem rád, mert úgy tűnt, vonakodsz velem jönni ... de akkor úgy megszeppentem a saját durva hangomtól, hogy könyörgésre fogtam a szót, de te nem hagytál könyörögni, nevetve befogtad a be nem álló . . . nevetséges, szánalmas, rohadt könyörgő szövegeket suttogó számat, a végén még térden fogsz előttem csúszkálni, nevettél tovább, s amikor a kabátod és a kalapod után nyúltál, még mindig nevettél, nevetve kiabáltad, hogy királynőnek fogod érezni magad az ingyen-modell szerepében, hisz módodban áll, életedben először királynőién nagylelkűnek lenni, nevettél aztán egész úton, hogy már azért is királynőnek érezheted majd magad, mert lefesteni a királynőket szokták, királynőképeket láttál is valahol, nem emlékszel rá pontosan, hogy hol, képtárban, múzeumban sohase jártál, talán egy nagyúr palotájában láttad, még fiatal lány korodban, amikor még nagyurak is intettek neked a hintójukból, tréfálkoztál, és be nem állt a szád, hogy az azért mégse igazság, hogy téged nem koronával a fejeden festelek le, hanem anyaszült meztelenül, nem hinnéd, hogy bárki királynő valaha is tűrte, hogy meztelen testét lefessék, ez gondolkozásra késztet, talán még meggondolod, nevettél vidáman . . . pedig még nem is sejthettük, hogy megtörténik a csoda. (TÖPRENG.) Csoda . . . Csodának nevezhető-e, nem tudom ... Én annak éltem át, ez a fontos, nem! (CSENDESEN.) Pedig először éppen az döbbentett meg . . . amikor meztelenül a pam- lagon hevert, s én már a vázlatot készítettem, az döbbentett meg, mennyire szánalmas teste van . . . De tekintete . . . a csodálkozó, majd egyre lágyuló, mélyülő tekintete . . . mintha nem is abból a jellegtelen szempárból sugárzott volna .. . így megváltozni én szempárt még nem láttam. (EGYRE CSENDESEBBEN.) Rádcsodálkoztam, az arcodon addig szintén nem észlelt . . . általam nem észlelt harmónia jelent meg, döbbenetemben kiesett a ceruza a kezemből, megindultam feléd ... te felém nyúltál ... a kezed nem forró volt, hanem hűs ... az egyre mélyülő szemed fölé is úgy hajoltam, mint a sivatagi vándor a napokon át keresett kút fölé . . . nem, nem úgy hajoltam föléd, mint a szerelmes . . . addig soha nem érzett nyugalom áradt szét bennem ... az én tekintetem is megváltozhatott, talán ugyanolyan mély lett, mint a tied, mert a tekintetedet, azt a hűs nyugalmat árasztót nem vetted le rólam . . . mozdulatlan voltál, mint egy szobor, csak a tekinteted élt, furcsa, a lehetségest, az átélhetőt rég túlhaladó egymásra- csodálkozásunk órákra mozdulatlanságot parancsolt ránk ... a nyugalomnak, harmóniának azt a fokát ember még nem élte át, megszűnt számunkra a lehetetlen . . . abban az ember által át nem élhető tökéletes nyugalomban, harmóniában mindenhatónak éreztük magunkat, hittük, hogy átrepülhetnénk a város felett, ha kedvünk tartaná ... a máskor agyunkat rángató gondokat mintha fájdalommentesen leválasztotta volna agyunkról az az időt megállító, hűs, paradicsomi nyugalom . . . Testünket fiatalította, arcunk ráncait elsimította... találkoztunk a végtelennel ... fel akartam kiáltani, hogy örökéle- tűek leszünk, túléljük a fákat, túléljük a hegyeket, túléljük a Földet, s azt akartam neked mondani, de jaj, nem mondtam, mondanom kellett volna, de hallgattam, mint aki fél, hogy varázslatot tör meg, pedig biztosan hosszú időre erőt meríthettél volna abból, ami akkor kikívánkozott belőlem: hogy az ezután megfestendő képeimmel az embernek az örök életben való hitét fogom felébreszteni, meg az akaratot, hogy az örök életre vágyva az ilyen nagy szerelmeket, az ilyen nagy 20
