Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 6. szám - Kocsis István: Vincent Van Gogh (monodráma három felvonásban)
tóvá tudom tenni a megfoghatatlan igazságot, akkor is szólottám az emberekhez. Nem tetszelegtem én már a prédikátor szerepében, csak úgy egyszerűen. Hát ezek történtek. . . GONDTERHELTEN NÉZ, VISSZAMEGY AZ ÁGYHOZ, LEÜL: És ha te most meglátogatnál, az azért is balul ütne ki, mert te gyorsan felismernéd az én lehetetlennek tűnő helyzetemet, megpróbálnál rávenni, hogy költözzem el ebből a városból, beszélnél a város uraival is, akik jóindulatukról biztosítanának, de megerősítenének téged abbéli hitedben, hogy engem ki kell menekíteni innen. . . és mindez nagyon kellemetlen lenne, mert én nem mennék, te megharagudnál, látván, hogy úgy viselkedem, mint egy csökönyös szamár, jó érvek, számodra is elfogadhatónak tűnő érvek bizonyára nem jutnának eszembe, egyenesen dühös lennél rám, megbánnád, hogy jöttél. (HOSSZABB SZÜNET.) Annak viszont örülnék, ha Gauguin visszajönne, ha nem jutott ki a trópusokra, bizonyára szívesen visszajönne. . . Hát nem mindegy neki, hol van, ha nem jutott ki a trópusokra?. . . Meg kellene írnom az öcsémnek, hogy ha tudomást szerez arról, hogy Gauguin nem hagyta el Franciaországot, akkor keresse őt fel és biztassa, jöjjön nyugodtan vissza, én szívesen látom. (SZÜNET.) Szívesen látom, de enni mit adok neki, inni mit adok neki? (ELMOSOLYODIK.) Paul Gauguin úr, ha van pénze, milyen nagyszerű fickó. . . Gauguintől tartanak, vele mindenki tisztelettel beszél. Ha még itt lenne, nem mernék ajánlgatni, még felvetni se mernék, hogy költözzem el innen. . . Megjátszanék, '.hogy szeretnek és tisztelnek. Az utcán heverő köveket összeszedegetnék, hogy eszembe ne jusson, hogy engem megkövezéssel mertek megfenyegetni. . . Mindig megjárta, aki Gauguinnel vagy az ő barátaival ki mert kezdeni! Megtörtént, hogy mindenkit kivert a kocsmából. Egyszer meg a nyilvánosházból kergetett ki mindenkit. Csak a férfinépet, persze.. . Ketten maradtunk negyven lányra. Még Párizsban is. . . már a puszta megjelenése is tiszteletet parancsolt. Rongyosan és üres gyomorral is úgy járt-kelt a nagyképű párizsiak között, mintha a leggazdagabb arisztokrata lett volna. (NEVETGÉLVE.) Én hülye.. . Hónapokig itt volt Gauguin, és én nem használtam ki a lehetőséget, a nagy lehetőséget, hogy az ő segítségével, minden idők legnagyobb, legérdekesebb egyénisége segítségével új rendet vezessek be ebben a szerencsétlen városban. Megteremtettük volna az abszolút egyenlőség, szabadság, testvériség köztársaságát! Ámi még soha senkinek nem sikerült, nekünk sikerült volna! Az emberi természetet is megváltoztattuk volna! Megtanítottuk volna az embereket szabadon élni. . . Miután itt megteremtettük a földi paradicsomot, átmentünk volna Borinage-ba, az én egykori bányászaim közé, utána Párizsba, utána mindenüvé. (RÖVID SZÜNET, MAJD MELEG MOSOLLYAL.) Gauguin, ha én ráébresztettem volna őt mindezen nagy lehetőségekre, dehogyis kívánkozott volna többé a trópusokra. Gauguin is gyűlölte az egyenlőtlenséget, az embertársaik feje fölé törtető kisebb meg nagyobb zsarnokokat. . . a fegyverek védelmében ágáló, üvöltöző ál-megváltókat/. . A szerencsétlen emberiséggel megértethettük volna, hogy nincsen rászorulva zsarnokaira: földi istenségekre, akik nemcsak a munkájukat, a lelkűket is maguknak követelik: áldozataikkal még dicsőíttetik, sőt imádtatják önmagukat. (ELKOMORODIK.) Megértethettük volna? Olyan egyszerű és olyan nehéz. . . Azzal kellett volna kezdeni. . . talán, hogy . . . azt kellett volna először is tisztázni, hogy az ember eddigi gyarló életével már bebizonyította, hogy a népek elnyomói sohase, még a legakaratosabb, legkegyetlenebb zsarnokok se győzedelmeskedhettek volna, ha az emberekben, a szerencsétlen, jámbor kis emberekben, a dolgosokban és jószán- dékúakban is nem lenne jelen két ember: egy szolga és egy szabad. . . s hogy igen, igen, a bennünk levő szolga urat kíván maga fölé, és kívánsága teljesül, mert úgy látszik életképesebb, mint a bennünk levő szabad ember. . . igen, pontosan ilyen borzasztó ez, győzedelmeskedik az emberben meglapuló szolga, és zsarnokot teremt, kardot ad kezébe, dicsőíti, s főt hajtva ingerli, hogy sújtson is azzal a karddal. . . aki sújt is, hisz mért nem hinné, ha csak lehajtott fejeket lát, hogy ez szent joga és kötelessége. . . s mert miután lesújtott, még jobban dicsőítik, könnyedén el is hiszi, hogy uralkodásra született, hogy okosabb, tehetségesebb, sőt erényesebb, mint millió embertársa együttvéve. . . S ha erre felhívjuk a figyelmet, erre a borzalmas, önpusztító. . . művére az emberi gyarlóságnak, akkor talán az ember a benne még meglevő, de elnyomott szabad ember pártjára áll, és akkor. . . FELÁLL, ELŐREJÖN, TÖPRENG, HIRTELEN FANATIKUS MOSOLY JELENIK MEG AZ ARCÁN: Akkor az ember nem olyan lesz, mint a szánalmas napraforgó, mely halála pillanatáig szembenéz a Nappal, pedig élete közepén már megsejti, hogy megölni akarja a Nap, olyan lesz az ember, mint a képeim napraforgója, mely nem felnéz a Napra, hanem szembenéz vele. . . Lázad aláz- kodás helyett, lázad alázkodás helyett! így visszakerül eredeti, természetes állapotába, amikor a szolga még nem nyomta el az emberben a szabadot! És a lelkében is szabad ember megteremti a földön a paradicsomot! (BOLDOG MOSOLY- LYAL.) Miért ne sikerülne neki? Minden zsarnok gyenge, ha egyedül marad. (HOSSZABB SZÜNET, MAJD NEVETGÉLVE.) Arra nem lehet számítani, hogy egy zsarnok önként lemondjon. . . Ahhoz az kellene, hogy elmélyülten gondolkozzon. De egy zsarnok csak nagyon ritkán jut el az elmélyült gondolkozásig. . . Ösztönösen idegenkedik a gondolkozástól. Mert a gondolkozó zsarnok sorsa a rettegés. Igen. 14
