Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 6. szám - Kocsis István: Vincent Van Gogh (monodráma három felvonásban)

Szegény Sien. Ő kitartott volna mellettem! Senkit nem szeretett jobban, mint engem. . . csak az alkoholt. . . De erről ő mit tehetett? Amikor megismertem, már gyógyíthatatlan alkoholista volt. Ha mindennapi pálinkáját elő tudtam volna teremteni, még mindig mellettem lenne. . . Szerelmes volt belém és a pálinkába. . . Ha tudná, hol lakom, bizonyára meglátogatna. Eladnám sátorvászonnak a képeimet, csakhogy vehessek neki egy üveg pálinkát.. . Sien, legnagyobb szerelmem. . . Egyetlen igaz szerelmem! Ha tudnád, mekkorát vétkeztem ellened! (RÖVID SZÜNET, MAJD SZINTE LÁZASAN.) Amikor húsz frankért megvásároltalak, s felmentem veled ocsmány kis szobádba, akkor úgy tettelek magamévá, hogy közben lehunyva tartottam a szemem, és zakatoló agyammal a másikat kerestem, Kee Strickert.az ő elutasító arcát idéztemszánalmasan magam elé, és az ő testét, amelyet még ruhával fedetten sem érinthettem, így tettelek magamévá, mert még nem tudtam, hogy a világ összes női közül nekem rendeltettél, hiszen förtelmes és csúnya voltál nélkülem, csodálatos tündérré változtál mellettem. . . igen, szánom és bánom, de úgy tettelek magamévá, mintha te lennél Kee, aki a bokádig se ér, aki említésre sem érdemes lelketlen szobor, éget a szégyen, hogy szerelmes tudtam bele lenni, soha nem bocsátom meg magamnak. . . amikor visszautasított, úgy éreztem, képtelen leszek élni tovább. . . sok száz kilométerre menekült tőlem, a nyomában voltam, utolértem... bezárkózott, kulcsra zárta maga mögött az ajtót... azörgetésemre nem is válaszolt, de nem tágítottam, könyörögtem, mindenki rajtam nevetett. . . ő pedig akkor már nemcsak megvetett és gyűlölt, félt is tőlem.. . pedig az ajtót meg se próbáltam rátörni. . . egyszer kinézett az ablakon. . . a tekintetében riadalom és rettegés. . . amikor felismertem, hogy a tekintetében nem gőgös elutasítás van, hanem riadalom és rettegés, akkor szaladni kezdtem, rohantam, hogy minél távolabbra kerüljek tőle. . . de azt a riadt tekintetet azért soha többé nem tudtam magam elé idézni, csak a gőgöst, az elutasítót. . . igen. . . mert. .. bizonyára azért, mert egy riadt tekintetű, megfélemlített nőt nem lehet gyűlölni. . . s nekem éppen arra volt szükségem, hogy gyűlölhessem, ezért tolakodott előtérbe állandóan a gőgös, elutasító arca. . . Sien, ne haragudj, hogy ezt ilyen részletesen elmagyarázom, már mondtam, ő a bokádig se ér, te vagy az én igaz, nagy szerelmem, és nem kergettelek el, te menekültél el, amikor nem bírtad tovább pálinka nélkül, ha visszakönyörögnéd magad, nekem nem is lenne erőm ellentmondani, visszafogadnálak, vissza bizony, csak szerencsére nem tudod, merre talál-t hatnál rám, szerencsére nem tudom, merre találhatnék rád. . . de mekkora szükségem vol rád akkor, amikor húsz frankért megvásároltalak. . . pedig mennyire megvetettem magam, miután magamévá tettelek, de erről te nem tehettél, és erről te nem is tudhattál. . . honnan tudhattad volna, hogy én az agyamat a végsőkig erőltettem azért a riadt, megfélemlített szemű Kee-ért, de csak az elutasító arcú, gőgös szemű Kee jelent meg. . . és én ezt a Kee-t sem kergettem el. . . őt öleltem helyetted. . . te azt hitted, téged ölellek. . . megjelent a hála a szemedben és én rettenetesen szégyelltem magam. . . s az önmegvetés hatalmas súlyát cipelve rohantam ki a szobádból, de azért másnap is meglátogattalak... azon a napon, amikor te nem fogadtál el tőlem pénzt.. . és én ezzel visszaéltem. .. mert akkor se volt pénzem modellre, és én magammal vittelek ingyen modellnek. . .

FELÁLL, ELŐREJÖN, INGERÜLTEN KIABÁL:

Igen, én álnokul visszaéltem a Sien jóságával, megbocsáthatatlanabbul, förtelmesebben, mint az öcsémével, mert az öcsém mégiscsak testvérem, és az öcsémnek a pénzéért én képeket adtam. . . és az öcsém ért a képekhez, ő képekkel kereskedik, egy szép napon még eladhatja a képeimet. . . ő még meggazdagodhat a képeimből. . . ő tulajdonképpen egy leendő milliomos, aki. . . ért is a képekhez, tehát máris tudja, hogy én ezerszeresen megfizettem az adósságomat.

ELBIZONYTALANODIK; BOCSÁNATKÉRŐ MOSOLLYAL;

Nézd el nekem, öcsém, hogy. . . Bocsáss meg nekem, egyetlen pártfogóm. . . Neked köszönhetem, hogy még festek: hogy még élek. . . Soha nem adom meg a tartozásomat, soha nem adod el egyetlen képemet se, ingyen se kellenek senkinek, tudom én ezt. . . Be szeretném magamat csapni, hogy könnyebb legyen elviselni. . . hogy az egész olyan kilátástalan. Tudom én, mivel tartozom neked. . . Annyit tehetek érted, hogy nem fogadok el tőled több pénzt. . . Annyit tehetek meg érted, hogy eltűnők a föld színéről, hogy nelegyekaterhedre... Mentségemre legyen mondva, hogy annak se örülnék tiszta szívből, ha most meglátogatnál, a vonatjegy is drága, és nem jönnél üres kézzel, amilyen jótét lélek vagy, még vásznat is hoznál és festéket, kifizetnéd a házbért, ennem adnál, innom adnál, festésre biztatnál. . . De nem örülnék mégse neked, mert nem tudok már szívből örülni a segítségednek. . . Hisz nem hiszek már abban, hogy viszonozni tudom a nagylelkűségedet. . . valamikor hittem, annyira hittem a küldetésemben, hogy még sürgető leveleket is képes voltam írni neked, ha nem jött idejében a pénzed. Hittem, hogy fontos vagyok, hogy nélkülözhetetlen vagyok. . . De most végre tudom, rám nem dicsőség, hanem megköveztetés vár; figyelmeztettek a „jóakaróim”, hogy nemcsak a város urai fordultak ellenem, a közhangulat is ellenem fordult, hogy félnek tőlem, mióta. . . mióta a legtermészetesebb dolgot elkövettem: kiálltam az utcára, és kínálgatni kezdtem a képeimet — hát azért festettem őket, hogy lássák: hogy a világ hasznára legyenek, hát nem? —, és. . . és elmondtam, ami a lelkemet nyomja. És igen. . . ha éppen úgy éreztem, hogy szavakkal megfogha13