Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 6. szám - Kocsis István: Vincent Van Gogh (monodráma három felvonásban)

dúlt érte a szép nagy családja, s ő elmenekült a szeretetüktöl. (INGERÜLTEN.) Igenis bolon­dult érte a szép nagy családja, igenis bolondult érte, ő is bevallotta ... A trópusokra menekül a szerencsétlen! Ment volna inkább vissza a csa­ládjához. . . szeretetük melegébe. Várták, mi­ért nem ment?! (KIABÁL.) Milyen jogon bizo­nyította be ezzel a világnak, hogy a szeretet is lehet elviselhetetlen?! Milyen jogon?! ... Ha Gauguinnek igaza van, akkor az ember egyedül­létre ítéltetett! (CSENDESEN.) Az egyedüllétre ítéltetett ember persze már semmire, senkire sincs tekintettel, s veszi a vándorbotot... Az el­veszett paradicsomot keresni?! Ha Gauguin meg­találja a trópusokon az elveszett paradicsomot, akkor megírja nekem, meg bizony. Trópusok! Gauguin paradicsoma! Ott is erősen tűz a Nap, de ha nem bírja már, vadbanánfák alá bújik elő­le .. . Ha valaki bántani merészeli, azt megöli. Ha meglát egy európait, tovább költözik, egyre beljebb ... A legszebb trópusi nők beköltöznek a kunyhójába. Talpig érő hajukba öltözötten jár­kálnak majd körülötte. (RÖVID SZÜNET.) Vala- hogy így mesélte Gauguin, s hittel hitte, hogy így is lesz . . . S egyszer megfenyegetett, ha ön­ként nem megyek vele, leüt és úgy cipel maga után. (KOMORAN.) Nem tartotta be a fenyege­tését. FELÁLL, SÉTÁLNI KEZD, MEGÁLL, TÖP­RENG: Míg Gauguin itt volt, naponta képesek voltunk befejezni egy-egy képet ... Ez azt jelenti, hogy hittünk a képeinkben, hittünk a képeink ember­megváltó erejében! (HOSSZABB SZÜNET, MAJD FANATIKUSAN.) Látniuk kell a képein­ket. A képeinknek hatniuk kell. A képeink meg kell hogy változtassák a világot. Át kell hogy ren­dezzék a világot. FEL-ALÁ SÉTÁLVA EGYRE AGRESSZÍ­VEBBEN: Mert tíz évvel ezelőtt miért nem hatottak a prédikációim?! Mert megijedtek a szavaimtól. A képeim hozzászelídítik az embereket a szavaim­hoz. Megvan! Ez a megoldás: a képeim hozzásze­lídítik az embereket a szavaimhoz! Megértetik a szavaimat! Rákényszerítik az embereket, hogy hallgatva hallgassák a szavaimat; hallgatva hall­gassák és értve értsék! Elérkezett a képeim ideje! A szavaim ideje! A titkok megértésének ideje! A járható út megtalálásának ideje! A megfogha­tatlan igazság látható lesz, megérthető: tehát di­adalra juttatható! Az igazság fénye világítani fog, elhomályosítja a Napot! ELŐRE JÖN, PRÉDIKÁTORI PÓZT VESZ FEL, MAJD SZINTE ÖNKÍVÜLETBEN: Amitől megijedtek, ami az első pillanatban még félelmetes számotokra, az nem feltétlenül ellene­tek van . . . Amiről megérzitek, hogy a következő pillanatban már nem lesz, amiről hirtelen meg­érzitek, hogy a következő pillanatban már elég, úgy ég el, hogy azt szavakkal nem lehet kifejezni, hogyan ég el: hirtelen óriássá válva ég el, hirtelen istenné lényegülve ég el, hirtelen az egész világot befogadva önmagába ég el!... Figyelmezzetek emberek az elégés előtti utolsó pillanat csodájára! Ó, hát képtelenek vagytok megérteni az elégés előtti utolsó pillanat csodáját?! Megijedtek tőle! De mégcsak nem is tisztázzátok magatokban, mi­től féltek. Csak féltek, mintha szeretnétek fél­ni .. . Mindentől féltek, amit nem tudtok nevén nevezni! Minek féltek attól, amit nem tudtok ne­vén nevezni?! Amit nem tudtok nevén nevezni, az nem feltétlenül ellenetek van! Megrettentek mindentől, ami titokzatos. A képeimtől is meg­rettentek! Megrettentek attól, ami olyan mintha égne, de mégsem ég el, megrettentek attól, ami­ről hirtelen megérzitek, hogy a következő pil­lanatban már nem lesz, a következő pillanatban már el fog égni! Képtelenek vagytok megérteni az elégés előtti utolsó pillanat csodáját, képtele­nek vagytok megérteni! Legyen ember, legyen búzaföld, legyen csak fa, úgy válik csodák csodájá­vá, ha úgy ember, úgy búzaföld, úgy fa, hogy nem bírja már, amit magába fogadott, izzik már, már isten, hiszen mindent magába fogadott, nem bírja már, mégsem tud kiadni semmit abból, amit magába fogadott, hát el kell égnie: és mégsem ég el, amiben az a legcsodálatosabb, hogy mégsem ég el! Ne rettenjetek hát meg tőle, nézzetek nyu­godtan szembe vele, hogy láthassátok és megért­hessétek, hogyan válhattok barátságra, szeretet- re, szerelemre képessé, hogyan válhattok erő­sekké, legyőzhetetlenekké, megalázhatatlanok- ká, leigázhatatlanokká! Hogy . . . MEGINOG, EGY PILLANATRA ELSÖTÉTÜL ELŐTTE A VILÁG; MAGÁHOZ TÉR, MO­TYOGJA: Mit is akartam mondani? Valami nagyon fonto­sat akartam mondani, valami rendkívül fonto­sat. . . A MOSDÓTÁLHOZ MEGY, FELEMELI, RÁ­ÖNTI A VIZET BELŐLE A FEJÉRE, HOSZ- SZABB SZÜNET UTÁN CSENDESEN: Nem akartam semmi rendkívülit mondani, semmi lényegbevágót . . . Csupán . . . csupán megkísértettem a lehetetlent: meg akartam ma­gyarázni egyik képemet. A FAL FELÉ FORDUL, RÁMUTAT A BÚZA­TÁBLÁT ÁBRÁZOLÓ KÉPRE: Azt . . . Na, ne csapjuk be önmagunkat. De­hogyis azt. (EGY NAPRAFORGÓT ÁBRÁZOLÓ KÉPRE MUTAT, MAJD GYŰLÖLETTEL.) Ezt . . . Ezt az elégetnivalót. (INGERÜLTEN.) Ilyent csak egy bolond fest. (HOSSZÚ IDEIG NÉZI A KÉPET, MAJD SZÁNAKOZÓ HANGON.) A napraforgó halála pillanatáig szembenéz a Nappal, pedig élete közepén már megsejti, hogy megölni akarja a Nap. (HÓSSZABB SZÜNET.) Ez a kép tehát ki­fejezi az embert ... A Nap és az ember viszonyát, az ember és a világ viszonyát, az ember és az ember viszonyát ... Az ember viszonyát min­denhez, amitől függ, aminek kiszolgáltatott. (IN­GERÜLTEN.) Az ember szeret leborulni az előtt, akinek kiszolgáltatott ... Az embernek 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom