Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 6. szám - Kocsis István: Vincent Van Gogh (monodráma három felvonásban)

csak. Maradok, pedig itt engem senki sem mer védelmébe venni ... Itt engem közveszélyesnek nyilvánítottak. (RÖVID SZÜNET, MAJD GYÁMOLTALANUL.) Maradok mégis? Ki tudná megmagyarázni, hogy is van ez? . . . Misztrál, elviselhetetlenül tűző Nap, mi az? Őket legyőzhetem. De az ellenem fordult emberek? . . . Miért nem menekülök?! Kinek a segítségét kérjem? Gauguin elmenekült ... Az öcsém segítsége nem kell, most már nem kell. Kee?! Ha akkor nem vett emberszámba, amikor még hittem, hittel hittem, hogy a poklok poklával is van értelme felvennem a harcot; amikor még legyőz- hetetlennek, megrettenthetetlennek képzeltem magamat. . . akkor most ... Na de azért odáig nem jutottam, hogy elfogadjam a segítségét. . . Síén?! . . . Sien, aki visszamenekült mellőlem a mocsárba? S aki szintén kiszolgáltatott? Kinek a segítségét kérjem?! Egyedül vagyok, egyedül a rettegésemmel! Kinek a segítségét kérjem? !Azo- két, akik szégyellik, hogy egy levegőt szívnak velem? Vagy könyörögjem azok kegyelmét, akik annyira félnek tőlem, hogy ki akarnak üldöztetni ebből a városból? Akik felbiztatták ellenem a mindenre kapható senkiket? Akik beadványokat fogalmaztatnak ellenem a parancsaikra leső szolgahaddal? . . . Akik terjesztik még azt is, hogy a megfélemlíthetetlen Paul Gauguin életét féltve menekült el a beszámíthatatlan Vincent van Gogh házából?! (HOSSZABB SZÜNET.) Miért félnek tőlem, miért nyilvánítottak félelmükben „köz- veszélyesnek”? Nem nehéz kitalálni. A prédikátor Vincent van Goghtól rettegnek, nem a festőtől, igen, a prédikátortól, akit már nincs erőm visszatartani, egyre elszántabban tör a felszínre lelkem legmélyéről . . . Attól a prédikátortól félnek, aki annak idején azt prédikálta a borinage-i bányászoknak, hogy az Isten is bányász . . . Rettegnek, hogy vajon most mit fogok prédikálni? A festőt csak sajnálták és kinevették, de a prédikátortól hogy rettegnek! (RÖVID SZÜNET, MAJD SUTTOGVA.) Ha tudnák, hogy a prédikátor, akit képtelen vagyok visszaszorítani lelkem legmélyére, nem is találta még meg a szavakat, melyek . . . Hát ha szavakkal kifejezhető lenne a megfoghatatlan igazság, akkor dehogyis ijednék meg a fenyegetőzésüktől, ha a szavak nem lennének annyira szánalmasak, erőtlenek, dehogyis ijednék meg ... A prédikátor fegyvere a szó, hát nincs fegyvere . . . De jobb, ha ezt nem tudják meg az ellenségeim, a rosszakaróim, az üldözőim .. . Jobb, ha tartanak, félnek is tőlem egy kicsit. Hátha éppen a félelem fogja visszatartani őket . . . Aki még félelmet is képes kiváltani . . . az nem tekinthető legyőzöttnek, teljesen kiszolgáltatottnak. (RÖVID SZÜNET UTÁN NEVETGÉLVE). Persze, legegyszerűbb az lenne, ha becsapnám őket. Tartanék egy-két hazug szavú prédikációt, s cserében megtűrnének a városban . . . Azt is prédikálhatnám például, hogy minden a legnagyobb rendben van ebben a földi életben, nem kell változtatni semmin ... De hát

ők sem elégedettek ... Ki elégedett? Hol az az arles-i hatalmasság, aki elégedett?! (HOSSZÚ SZÜNET.) Az Auriér cikke miért nem hozta meg a várt eredményt?! Ingyen se kellenek a képeim. (FELNEVET.) A végén még azt is el fogom hinni, hogy rossz festő vagyok. (HOSSZABB SZÜNET UTÁN CSÜGGEDT MOSOLLYAL.) Én még akkor sem átkoztam a sorsot, amikor kénytelen voltam nyirkos pincékben, csatornában, híd alatt, szalmakazalban aludni. Nem átkoztam a sorsot, mert becsaptam önmagamat. . . elfojtottam magamban a rettenetes vágyat a világ minden pénzére, a legpuhább ágyra ... elhitettem magammal, hogy meg tudok lenni asz- szony szeretete nélkül is . . . Prédikátorként éveken át együtt éheztem hittestvéreimmel, el tudtam hitetni, hogy bárkinél jobban bírom az éhezést, de álmaimban . . . álmaimban a világ legszebb asszonyai szerettek . . . s még az ecsetet is szolgák adták a kezembe . . . Hát ki vagyok én?! (HOSSZABB SZÜNET.) Oyan bonyolult minden ... Az igazság mintha el lenne rejtve a föld mélyébe. Ki fogja kibányászni az elrejtett igazságot? ... De kell-e az embernek az igazság? Mindig hittem, hogy a megfoghatatlan igazságot a képeimmel sikerülni fog láthatóvá tennem, ezért volt erőm festeni, ezért bizony . . . Annak idején el-elnéztem agyongyötört bányászaimat, bűntudatomban együtt éltem velük rettenetes életüket, s hányszor eldöntöttem, hogy a szószékről felszólítom a híveimet, öljék meg a bányászigazgatót meg a bányatulajdonosokat ... De nem hittem ez olcsó bosszú igazságosságában. Azt mondtam magamban: hát mit változtat néhány semmirekellő hajcsár meg néhány ingyenélő halála? Szánalmas emberkéknek látja őket is, aki a lelkűk mélyére pillant. (RÖVID SZÜNET, MAJD GYÖTRŐDVE.) Hol az út, melyre az embernek rá kellene lépnie? . . . Hol a fény, mely megvilágosítja! Nem hiszem, hogy az ember pusztulásra volna ítélve. Csak nem látja az utat. . . Énelőttem néha, nagy ritkán megvilágosodik ... Rá szeretném vezetni sötétben botorkáló embertársaimat. . . Meg kell találnom azokat a szavakat, meg kell festenem azokat a képeket, melyek . . . (SZINTE ORDÍTVA.) Hiszek a szó és a kép megváltó erejében! Hiszek a szó és a kép megváltó erejében! Ha nem hinnék a szó megváltó erejében, a torkomon akadna a levegő, ha nem hinnék a kép megváltó erejében, nem lenne erőm felemelni az ecsetet! .. .

LEÜL, ELFÁRADT; MAGÁBA MÉLYED;

HOSSZABB SZÜNET, MAJD CSENDESEN:

Gauguin . . . tulajdonképpen azért menekül a trópusokra, mert nem hisz már semmiben . . . Nemcsak az igazságban nem hisz, nem csak a világ megváltoztathatóságában nem hisz, de még a szeretetben se . . . Pedig nem is tudta, mi a sze- tet hiánya, mi az egyedüllét . . . hogy milyen sebet éget a leiken az egyedüllét . . . Hát bolon10