Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 1. szám - Varga Csaba: Hadjárat, haddal (regényrészlet)

Hogy kidőljön a hetvenes évekből? Na, nem úgy, hogy e/dől, s kiterül, hanem „csak” kidől az időből — mintha a robogó autó ablakán kihajolna. Egyszerűen arra vágyott, hogy legalább percekre kiálljon a történelemből. Bár a hetvenes évek régen nem a fejlevételek korszaka, az erőszakos halál félelme múzeumba került, a lelki-fejvesztés sem éppen megvetendő mulatság, tulajdonképpen abba is bele lehet pusztulni, hogy az ember nem talál mindig egy erős korlátot, amiben boldogan megkapaszkodhat. Hevesi egyébként némi kéjjel képzelte el azt a korszakot, az ötvenes évek elejét, amikor — ha éppen akarták— le lehetett egy-két fejet úgy kapni, mint egy svájci sapkát, csupán azért, mert a szerencsétlen esetleg másképpen gondolkodott.

A hetvenes évtized az új demokrácia igényével indult, bár az illúziók már a rajt előtt szertefoszlottak. E tisztes korszak rövidesen azt tapasztalhatta, hogy a történelmet aligha előzheti meg: nem az a baj, hogy vannak még olyanok, akik jelentgetnek, amint az sem, hogy akadnak olyan „barátok", akik ezt komolyan veszik, hanem az, hogy a tények és érvek gyakran alul maradnak, mert a viták nem a nyilvánosság — a kiváló publikum — előtt zajlanak, hanem dolgozószobákban, íróasztalok előtt, ahol a Hatvani Győzők okosságán és valóság-érzékenységén múlik, hogy kinek adnak igazat. Nem lehet a kis senkik vagy a jó hivatalnokok tisztességére építeni.

Maga sem tudta, hogy került vissza a lányok szobájába, oda, ahol nem faggatták, mert érezték, hogy csendre vágyik. A lányok duruzsoltak, de őt nem kérdezték, pedig feltehetően hallgatóztak, vagy az ajtón keresztül egyszerűen beszűrődött, hogy a másik tábor vezetőjével civakodik. De öt perc után kezdték unni, hogy vendégük révedezik. Egyre jobban harsogtak, mégsem merték Gábort megszólítani.

— Nincs újabb kérdés? — segített végül nekik.

Két lány mindjárt felkönyökölt. Csak könyökölt.

— Vagy az a kérdés, hogy mi történt a folyosón?

— Igen! — mondta Gyöngyi, kicsit bizonytalanul.

— Miért nem kérdezitek? Egyébként hallottátok, igaz? Mit fűzzek még hozzá? Öt napja vagytok a jövőt építő táborban, láthatjátok,semmi ördöngösséget nem csinálunk, s többnyire se jó, se rossz tanácsot nem adunk, mindössze igyekszünk azokról a problémákról beszélni, amelyek nyomasztanak vagy foglalkoztatnak benneteket — amiket a jövőben nektek kell valahogy megoldani. De hát vannak olyanok, nem is nagyon kevesen, akik szintén nevelők és nem is rossz emberek, csak a beverklizett szokásokat követik, tulajdonképpen azt is gondolhatják magukról, hogy hűségesek, ahelyett, hogy leugrálnának a kitaposott, s már sehova sem vezető utakról, s azzal törődnének, amit különben észre is vesznek, közben nem pazarolnák tekintélyüket zászlófelvonásokra, hanem inkább a gyerekekre és este takarodó után leülnének velük csevegni... De lehet, hogy tévedek és nem ez a helyes. Mindig előfordulhat, hogy rosszul ítélek.

— Gábor! — kért szót Gyöngyi — Lehetek őszinte?

— Lehetsz? — kérdezte vissza Hevesi.

— Talán tudod, esténként azért hívunk be, mert nem beszélsz mellé. Csudára örülünk ennek, ha gyakran nem is értünk, csak érezzük, hogy mit mondasz. Most azonban végképpen nem értelek, mert megmagyaráztad ugyan, hogy a másik táborvezető hülye, utána viszont mint egy illemtanár megjegyezted; lehet, hogy tévedsz. Te sem mered vállalni véleményed?

Hevesi — a táborban először — meghökkent. Gyöngyi most valóban azt mondta, amit gondolt. Erre elégedetten lejjebb csúszott a széken, annyira, hogy a szék lapjának első éle gerincének alsó végét vágta.

— Először is nem azt mondtam, hogy a másik tábor vezetője hülye — olyan hangsúllyal válaszolt, hogy a lány ebből semmilyen felsőbbrendűséget nem érezhetett ki. — A véleményem pedig, ha nem is mindig, de merem vállalni, pedig én is gyönge vagyok.

32