Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 1. szám - Varga Csaba: Hadjárat, haddal (regényrészlet)

S a végén nem illemből jelentettem ki, hogy tévedek, csak azt szerettem volna, ha véleményemet nem automatikusan fogadnátok el. Tényleg lehet, hogy tévedek.

Gyöngyi nőiesen — már-már csábosán — mosolygott:

— Mindig kibeszéled magad?

Hevesi is mosolygott — hányféle mosolygás lehet? —, kicsit megnyugodva, mert úgy érezte, Gyöngyi valamelyest megértette. Talán többen is — ettől persze nem változnak meg. Mindenesetre nem jutott eszébe, hogy az epresi ellenőrök — mit is csinálnak? — jelenében konyákig süllyedve turkálnak. Bevallható: ez jobban érdekelte, mint a lányok őszintesége és szeretete. A vigasz: nem vigasztalta.

Éjfél előtt, noha nem volt álmos, visszament a vezetők szobájába, ahol Rádusz és Lovas ruhástól hevert az ágyon; nemrég érkeztek vissza a gyerekektől ők is. Farkas Pista még hiányzott. Lovas a rágyújtás után óvatosan megnyomkodta pipájában a parázsló dohányt, Rádusz hanyatt feküdt — mint egy dőzsölő isten — és kezében vörösboros poharat tartott.

— Azt értem ... — kezdett bele Lovas.

— Csak nem? — ugratta mindjárt Rádusz.

— Tehát azt értem — folytatta Pál —, hogy miért csináljuk ezt a nevelési kísérletet: be akarjuk bizonyítani, hogy a fiatalokkal másképpen is lehet foglalkozni, mégpedig úgy, hogy a történelem megértéséhez legalább értelmező szótárt adunk. Tesszük mindezt azért, hogy önmaguk és világuk— megkezdődött — kritikája közben lassan-lassan, de megfogalmazzák a rájuk váró teendőket.

— Ezt akár a Népszabadságba is megírhatnád! — bosszantotta játékosan Rádusz.

— Miért ne? Te nem akarod?

— Nem is tudom ... — vakarta meg a fejét (a szabad balkezével) — Majd töprengek rajta ... — huncutul pislogott.

— Szóval a mi dolgunkat értem, azt azonban kevésbé, mit kell akkor tenni, ha egy lány elájul.

Hevesi nem kapta fel idegesen a fejét. Felhörpintett egy pohár bort (vöröset!), s ő is elterült — mint a béka? — az ágyon. Nem a sajátján, mert az könyvektől roskadozott. A másén, Farkas Pistáén gátlás néklül feltehette tornacipős patáját a paplant védő pokrócra.

— Hogyhogy? — kérdezte azért, miközben csudára tudatosult benne, hogy ő ismét isten. (Másképpen: visszanyerte belső erejét...)

— Az úgy volt — adta elő Lovas (ki bár nem istennek, ám minimum kakasnak — kakasnak a szemétdombon — érezte magát) —, hogy amikor vacsora után felálltam az asztaltól és végigtekintettem a nyájon, láttam, hogy Rácz Piroska, ki ma sziporkázott a foglalkozáson, falfehér. De ki gondol bajra, amikor nincs baj? Egy óra múlva véletlenül betévedtem az egyes lány hálóba, Piroska a paplan tetején feküdt, jobb lába esetlenül lelógott. A lányok ijedten toporogtak előtte — mert elvesztette az eszméletét. Ketten már hozták is a vizes törülközőt.

Kint meleg szellő járt-kelt, a nyitott ablakon nem jött friss levegő. (Hevesi szerette az éjfél utáni forró szelet: nappalt az éjszakában.) A fák ilyenkor sejtik meg: közeledik az augusztus!, az ősz hírnöke, gonoszul.

Rádusz is abbahagyta a bolondozást.

— S ezt csak így mondod? Miért nem szóltál?

— Nem volt miért. Az ijedtség után a lányok előadták, hogy Piroska tavaly öngyilkosságot kísérelt meg, gyógyszert szedett be, s azóta időnként elájul, ha valamilyen nagyobb izgalom éri. Ez lehet öröm, lehet bánat is. Most csak néhány percre vesztette el az eszméletét, utána hangtalanul sírt. Folytak a könnyei. Bevette azt az orvosságot is, valamilyen nyugtatót, amit ilyen esetre rendeltek neki.

33