Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5. szám - MŰHElT - Huszár Tibor: A szociográfia helyzete Magyarországon
maga szándékait, vágyait akarja valóságosnak látni, soha nem bátorítja a valóságkutatást. Sőt — ha mást hirdet is, akadályozza”. Ezen eszme- és tudománytörténeti tények különösen fájdalmasak azért, mert egy olyan eszmerendszerre hivatkozva tették uralkodóvá a tudákosságot, a dedukciót, melynek lételeme a valóságrafigyelés, a valóságközpontúság. Marx és Engels a német ideológiát bírálva szinte e tudományos irány születésének pillanatában fogalmazták meg: „Az előfeltételek, amelyekkel kezdjük, nem önkényesek, nem dogmák, hanem valóságos előfeltételek, amelyektől csak képzeletben lehet elvonatkoztatni. Ezek az előfeltételek a valóságos egyének, cselekvésük és anyagi életfeltételeik, mind azok, amelyeket készen találtak, amelyeket saját cselekvésükkel hoztak létre. Ezek az előfeltételek tehát tisztán tapasztalati úton megállapíthatóak . . . Ott, ahol a spekuláció végéhez ér, a valóságos életnél kezdődik tehát a valódi, pozitív tudomány, az emberek gyakorlati tevékenykedésének, gyakorlati fejlődési folyamatának ábrázolása.” S nemcsak kinyilvánították ezt az elvet, de realizálták is: életművük, saját koruk valóságának, a tőkés társadalom szerkezetének, munkaszervezetének, felépítményi síkjainak, a lényegi ellentmondásokra összpontosító, átfogó elemzése. S ezeket az ellentmondásokat — amikor erre lehetőségük nyílt — a társadalomrajz eszközeivel is szemléltették. Példaként elég, ha Engels: A munkásosztály helyzete Angliában című művére utalunk. A marxizmus alapvető módszertani elvei, a konkrét helyzet konkrét elemzésének az igénye — ha lehet — a szocializmus körülményei között még időszerűbbek. E szempontból újra klasszikus példára kell hivatkoznunk: Leninre. A forradalmat követő válságos években, az új gazdaságpolitika előkészítésének időszakában szinte minden írásában mottóként ismétlődik az igény: a helyes döntések pontosabb tényelemzést követelnek. Csak egyetlen példát. 1921 februárjában publikálta Az egységes gazdasági tervről című írását: „Aggasztó benyomást tesznek az e témával foglalkozó cikkek és beszélgetések — írja. A legsivárabb skolasztika egészen a láncösszeköttetés stb. törvényéről szóló fecsegésig, hol irodalmár, hol bürokratikus jellegű skolasztika, az eleven munka pedig elsikkad benne. Sőt, még ennél is rosszabb. Bürokratikus gőggel figyelmen kívül hagyják az eleven munkát, amelyet már elvégeztek, és amelyet folytatni kell. Újra meg újra teljesen sivár »téziseket termelnek«, vagy az ujjaikból szopnak ki jelszavakat és terveket, ahelyett, hogy figyelmesen és gondosan megismerkednének saját gyakorlati tapasztalatainkkal.” Nem szeretném azonban e bonyolult összefüggéseket leegyszerűsíteni: a voluntariz- muson túl voltak — s részben vannak — tisztázatlan elvi kérdések is, amelyek az adatok és tények szociografikus tanulmányozását nehezítették. S ezek részben éppen a polgári szociológia és a marxizmus klasszikusainak viszonyával kapcsolatosak. Tulajdonképpen két egymással összefüggő, de nem teljesen egybeeső ténysorról, ideológiai tendenciáról van szó. Egyrészt arról a már említett tényről, hogy a polgári szociológia klasszikusai — akárcsak a szociográfia úttörőjeként számon- tartott Le Play — valóban a marxizmus tudatos ellenfelei voltak, s a konkrét társadalomvizsgálatokat a forradalmak megelőzése céljából művelték és kívánták intézményesíteni. Ebből következően a konszenzus (az egyetértés, az együvétartozás), az érdek- egyeztetés lehetőségeit keresték s erősítették, szemben a marxizmussal, amelynek középpontjában a társadalmi konfliktusok elemzése állt: a marxi eszmerendszer tudatosítani s nem tompítani kívánta a kibékíthetetlen ellentmondásokat. Ez az egyik ténysor, amely bonyolítja a szociológia, a szociográfia körüli problémák megítélését. A másik — ha lehet — még összetettebb s felderítetlenebb. A marxizmus egy, a világot sarkaiból kiforgatni akaró osztály — a proletariátus — elméleteként 59