Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5. szám - MŰHElT - Huszár Tibor: A szociográfia helyzete Magyarországon
agrársettlement, az Erő cserkészcsapat vagy a Fiatal Magyarország mozgalma az élesen ellenzéki politikai mozgalom, a Márciusi Front előiskolájává. Szociográfia itt és most Ezek után indokolt feltenni a kérdést: hogyan jellemezhető napjainkban a szociolog- ráfia státusza? A mai magyar társadalomban — itt és most — kit szolgál? A Darvas József által idézett kérdéseket ismételve: a megváltozott társadalmi körülmények között folytatható-e egyáltalán az irodalmi szociográfia? „Válságtermék” lévén alkalmas-e a mi valóságunk felfedezésére? Hogyan alakul a szociológia s a szociográfia viszonya? S egyáltalán: van-e nálunk mit felfedezni, legalábbis azon a módon, ahogyan a két világháború közötti szociográfiák tették? A felszabadulást követő első évek a szociológia, a szociográfia reneszánszát sejtették. Megalakult az ország első szociológiai tanszéke, a születő népi kollégiumi mozgalom a honismereti mozgalmat a közösségépítés fontos pedagógiai eszközének tekintette. Kollégiumi estéken leendő orvosok, mérnökök, közgazdák a szociológiai kérdőívek szerkesztési fortélyait tanulták, szociográfiai táborozásokon vettek részt, a Szabad Nép cikkírója tízezer új falukutatóról cikkezett. A szociográfiák gondozásában fontos szerepet vállalt a mozgalom Valóság című folyóirata. Márkus István, Sarkadi Imre, Kardos László leginkább e folyóiratban publikált szociográfiái az ún. műfaji dilemmákat zárójelbe tették: friss riportázsok, karcolatok, oknyomozó, meditáló, a publicisztikával is rokonítható beszámolók voltak ezek az írások az „urak futásáról”, a földosztásról Csetén, a parasztdiákok, tanoncifjak útjáról a kollégiumokig. A fellendülés azonban kérészéletűnek bizonyult; a fordulat éveit követően a szociológia és a szociográfia egyaránt visszahanyatlott. A tények közismertek: a szociológia tanszékét megszüntették, a NÉKOSZ-t feloszlatták, megszűnt a Valóság című folyóirat. Az irodalmi szociográfia feleslegesnek minősíttetett, mert — úgymond — „közvetítések nélkül képezte le a valóságot” s a „tipikus” helyett az „esetlegesre” irányította a figyelmet. A szociológia burzsoá áltudománynak minősült, mint mondották volt: a „közvetlen valóság foglya”, „megreked a jelenségvilágban”, azonosítja a társas kapcsolatok világát a társadalmi viszonylatrendszerekkel s ily módon kiiktatja az oksági láncban prioritást képviselő gazdasági folyamatokat a társadalmi kutatások látóhatárából. Ezen érvek a szociográfia, szociológia meghatározott irányzataival szemben nem alaptalanok. Az idézett érvek azonban nem meghatározott irányzatokkal való disputa céljait szolgálták, hanem felvezetései voltak a szociológia, a szociográfia elleni adminisztratív intézkedéseknek. E megtorló intézkedések mélyebb oka a szocialista építés cél- és eszközrendszerének az eltorzulása. Mert a szociográfia — s minden valóságfeltáró tudomány — helyzetét egyaránt meghatározta az a tény, hogy a világháború veszélyét túlértékelve minden érdemi döntést egy szerv — személy — kezében összpontosítottak, hogy a realitásokkal nem számolva felgyorsították az iparosítás folyamatát, hogy a felhalmozási alapok biztosítása érdekében jelentős terheket róttak a parasztságra, szigorú munkaerő-gazdálkodási jogszabályokat vezettek be, hogy az egységet s a lelkesedést bizonyítandó a társadalom valóságos tudati képét egy ideológiai panelekből összeállított tudatképpel helyettesítik. A társadalomtudományok s az irodalom károsodása, elszegényesedése ilyen feltételek között törvényszerűnek tekinthető. Mert ilyen ideológiai klímában törvényszerűen erősödik az irodalomban a sematizmus, mint ahogy az is törvényszerű, hogy a dedukció túlsúlya vagy kizárólagossága, a doktrinérség válik jellemzővé a társadalomtudományokban. Nem a szociográfia magándrámája tehát e műfaj hányattatása az ötvenes évek elején. Igaza van Darvas Józsefnek: „egy voluntarista politika, amelyet nem érdekel a valóság, hanem a 58
